Savin' me IV.

Tudom, hogy ezzel a résszel nem lesz mindenki maradéktalanul elégedett. Őket vigasztalja a tudat: én sem vagyok az. 

Sarah

Lemostam az arcomról a sminket, és a tükörből újra az igazi énem nézett vissza: Sarah Bradner, nem holmi idegen. Hiába, a fotózások ezzel járnak; el kell viselned, hogy hülyébbnél hülyébb ruhákba öltöztetnek, egy évre elegendő glittet kennek rád pár órára, kiégetik a szemeidet a világítással, és össze-vissza parancsolgatnak azt illetően, hogy milyen pozícióban legyél. Mostanra elértem azt a szintet, amikor kis túlzással már csak egy dolgot élvezek benne: a végét. Az pedig eljött – legalábbis az egyhetes fotózásom esetében - , ezért úgy döntöttem, hogy Bastiannal elmegyek vacsorázni, és annyit eszek, amennyi csak belém fér. Amikor elővettem a telefonomat, hogy értesítsem a páromat is az ötletemről, megláttam húgom sms-ét. Megcsóváltam a fejemet: szinte biztos voltam abban, hogy gondot okozott neki a mosogatógép használata, és azt akarja közölni velem, hogy a lakás úszik, mivel kézzel mosogatott, vagy valami hasonlót. Azonban messze nem ezt írta: „New Yorkban vagyok, az exem pitiáner módon idecsalogatott. Nagy gáz van, nem tudom, mi lesz. Gyere utánam, kérlek, de ne egyedül, mert a gorilláival megetet! Mindörökké, I.”

Az elköszönésből lerítt: teljesen komoly a dolog. Akkor írtuk le a mindörökké szót, ha valami igen nagy slamasztikában áztattuk magunkat. Ilyen volt például a történelem szóbeli érettségim, amikor is sikerült a 94%-os írásbeli után 25%-ra szóbeliznem – egész egyszerű oka volt: egy átmulatott éjszaka. A tragikus érettségimmel pedig esélytelen volt bekerülnöm a német felsőoktatásba: ez édesapám számára – aki mindig is azt akarta, hogy kövessem példáját és legyek ügyvéd – érvágás lett volna. Így a hazamenetel helyett egy Münchenbe utazó vonatra váltottam jegyet, ahol a legjobb barátnőm közbenjárásával egy eladói állást kaptam. Ez fontos állomása volt életemnek: megismertem Bastiant.

Isabell legutóbb akkor írta a mindörökké szót elköszönésképp, amikor a kedves barátai társaságában a gyakorlat előtti záróvizsgájuk megünneplése miatt Párizsba utaztak, majd erősen illuminált állapotban, hiányos ruházatban (értsd: a lányok bugyiban, a fiúk alsónadrágban) végigrohantak a Champs-Elysées-n, majd felmásztak a Diadalívre. Délután kettőkor elég sok ember tartózkodik arra, így nem csoda, hogy a rendőrök elkapták és bevitték őket az őrsre. Akkor voltam először és utoljára Párizsban, amikor utánuk kellett mennem, és könyörögni a zsaruknak a fiatalok elengedése miatt.

- Sarah… Sarah… Ne hülyéskedj már! Sarah! – kiabált telefonon keresztül igen ingerülten Bastian. Felocsúdtam, majd meglepődve konstatáltam, hogy az elmém cselekvőképes része már tette a dolgát, és „tárcsázta” Bastiant.

- Itt vagyok, ne haragudj! – szóltam bele, miután magamhoz tértem. – Végeztem, de mielőtt bármit is beterveznél, közlöm, hogy New Yorkba utazunk, a lehető leggyorsabban. Jó lenne, ha valakit trombitálnál magunk mellé, elkél majd a segítség.

Szinte hallottam, ahogy Bastian kemény fejében elkezdenek pörögni a fogaskerekek, és biztos vagyok benne, hogy már fogalmazta magában a szokásos kérdésrengeteget, amikor is közöltem: a többit elmondom a repülőn, nagyon sietünk és erős embert hozzon.

- Szólok annak az okos szőkének – célzott Holgerre. – Úgysincs soha semmi dolga.

Egyetértettem vele, majd megkértem, hogy amíg én intézek magunknak repülőjegyet, intézze el Badstubert, illetve pakoljon be egy-két cuccot nekünk – utóbbit nevetve fogadta, de amikor közöltem, hogy teljesen komoly a dolog, megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Erre én is elnevettem magamat (kínomban), majd elköszöntünk egymástól, és vonalat bontottunk. Két dologtól rettegtem: attól, hogy Bastian milyen ruhákat tesz be nekem, illetve attól is, hogy a húgomnak valami baja esik. Utóbbi többet nyomott latba…

Ritkán veszítem el a hidegvéremet, de ez olyan szituáció volt: ha Bastian nem fog vissza, lehet, hogy széttépem a jegyvásárló-pultnál álló kisasszonyt.

- Kérem, értse meg, hogy vízum nélkül nem engedhetem be az Amerikai Egyesült Államokba – mondta századszor is.

- Ön pedig azt értse meg, hogy a húgom bajban van, és muszáj segítenem neki.

- Sarah, ez így nem fog menni – jött oda hozzám újfent Bastian, majd karon fogott és arrébb húzott. – Egyrészről lejáratod magad, felfigyelnek rád, jön a média, blablabla. Soroljam még? – Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem szükséges. – Nagyszerű. A következőt tesszük: felhívod édesapádat, hogy szerezzen nekünk jegyet egy Zürichből New Yorkba tartó gépre. Van akkora tekintélye már Svájcban, hogy erre képes legyen, igaz?

Nem feleltem, csupán megcsókoltam. Imádtam benne, hogy kevésbé szőke, mint én, és mindig képes megtalálni a megoldást, még akkor is, ha az nem szolgált az ő ínyére: apu és Bastian ugyanis elég nyíltan nem jöttek ki jól egymással. Anyu imádja a választottamat, de az életben első ízben pont ezen különbözik a  szüleim véleménye. Hogy konkrétan mi a gond Bastival, arról fogalmam sincs – de lehet, hogy még édesapám sem tudná megmondani.

Elővettem a telefonomat és tárcsáztam aput. A titkárnője köszöntött.

- Üdvözlöm, Sarah Brandner vagyok, és az édesapámmal szeretnék beszélni.

- Sajnálom Frau Brandner, Maximilian nem elérhető, fontos tárgyalása van.

- Akkor szépen kérem adja át neki, hogy kapja be azt, amit jónak lát!

A két srác a hátam mögött összesúgott, majd elnevették magukat. A nyakamat rá mertem volna tenni, hogy valami hülyeséget találtak ki, de egy csúnya nézéstől többet nem eresztettem feléjük ez ügyben. Helyette inkább tárcsáztam anyut.

- Szia drágám! Mi újság Münchenben? – kérdezte szeretetteljes hangon.

- Örülök, hogy hallom a hangod – közöltem egyszerűen az igazat. – Azért hívtalak az igazat megvallva, mert kellene a segítséged. Tulajdonképpen apura lett volna szükségem, de ő hozza a formáját: akkor nem elérhető, amikor kellene.

- Drágám, a lényeget! – kért kedvesen. – Éppen egy fotózás közepén vagyok.

Hiába, a szüleim munkamániások – ha más nem is lenne a világon, ez legalább összekötné őket, ugyanis így nem töltenek túlságosan sok időt együtt, ergo: nem gyilkolhatják egymást halálra unalmukban. Néha hasznos dolog.

- Kellene három jegy New Yorkba, lehetőleg vízummal, még ma.

- Neked, Bastiannak és Isabellnek?

- Nem, tudod, hogy Bell-nek van állandó lakcíme odaát és itt is, illetve ő már a fiatal kontinensen van, úgyhogy a repülőjegy sem neki kell. Holger Badstuber névre kellene a papír.

- Megtalálom az adatait az interneten? – kérdezte szaggatottan. Biztosan feljegyezte egy cetlire a nevet.

- Anyu, nem nézted az EB-t? – nevettem.

- Tudtam, hogy valahol hallottam már a nevét! Remélem nincs büntetett előélete vagy ilyesmi… Az megbonyolítaná a dolgokat.

- Holger olyan, mint egy kisangyal! Szerintem ha engem stíröl stikában, akkor is lelkiismeret furdalása van – nevettem az érintett felé fordulva, aki fülig vörösödött. Bastian jót mulatott a dolgon.

- Tökéletes! Egy fél óra múlva végzek a fotózással, utána átrobogok apádhoz, jól lecseszem és megcsináljuk a papírokat. Előtte persze lefoglalom a jegyeket! Mennyi idő kell nektek ahhoz, hogy ideérjetek?

Odafordultam a srácokhoz, és feltettem nekik is a kérdést. Osztottak, szoroztak, összeadtak, kivontak, majd megállapították, hogy három, három és fél óra elég ahhoz, hogy elérjünk a zürichi repülőtérre. Amikor ezt közöltem anyuval, elégedetten sóhajtott egyet.

- Nagyszerű! Akkor megcsináljuk a papírokat, átfaxoljuk a Lufthansa-nak. Nem lesz gond, ha nem találkozunk? Tudod, Spiez és Zürich közt azért van százötven kilométer, nincs kedvem annyit vezetni.

Spiez egy tizenötezer lakosú városka, ami a berni kantonhoz tartozik. A kisváros a Thun-tó mellett fekszik, melyet az Alpok magaslatai vesznek körül, így a panoráma a gyönyörűnél is pazarabb – ez pedig elég volt ahhoz, hogy apu három évvel ezelőtt beleszeressen, és pillanatok alatt eldöntse: oda akar költözni. Anyu eleinte vonakodott ettől, de rájött, hogy édesapám szokásához híven hajthatatlan, így feladva zürichi hírnevét egyik napról a másikra összecsomagolt és hatalmas házat vett a kisvárosban.

- Rendben, anyu, ahogy gondolod. Akkor a mi kocsink kulcsát elviszem magammal New Yorkba, az autót pedig valami őrzött parkolóban hagyom.

- Hivatkozz nyugodtan apádra! – nevetett anyu. Ilyen helyzetekben mindig ez volt a tanácsa, nem is véletlenül: Svájc egész területén tisztelték Dr. Brandnert, és annak családját.

- Meglesz! – ígértem. – Most viszont leteszlek, mert el kell menni még az autóért, előtte ki kell innen jutni…

- Oké, oké, ne is magyarázkodj! – mondta kedvesen. – Tudod, hogy nem szoktam belemászni a dolgaidba, de egyet árulj el nekem!

Éreztem, hogy rá fog kérdezni, miért kell nekem ilyen gyorsan repülőjegy, de elfelejtettem bárminemű okos hazugságot kitalálni. Hülye, hülye, hülye én!

- Tudod mit, Sarah? Inkább hagyjuk, felnőtt nő vagy. Annyit ígérj meg, hogy ha bajban vagy, ne adj’ Isten bármi történik veletek, az elsők közt hívsz!

Ezt elfogadhatónak tartottam, és mielőtt meggondolta volna magát a kérdezősködéssel kapcsolatban, gyorsan elköszöntem tőle és vonalat bontottam. Ezután rámosolyogtam a két srácra, és mondtam, hogy meglesz a vízum és a jegy is.

- Akkor el is indulhatnánk Zürichbe, nem? – kérdezte Holger, jellegzetesen hülye, ám szerethető pofát vágva.

- Imádlak, te géniusz! – hajoltam felé és adtam puszit az arcára.

- Még a végén elkezdek hinni az internetes pletykáknak, miszerint több van köztetek, mint barátság – jegyezte meg félvállról Bastian, ezerwattos vigyorral. „Kiengesztelésképp” adtam neki egy cuppanós puszit a szájára, aztán átkaroltam a bal kezét, majd elindultunk. Holger a másik oldalamra jött, ezáltal egyfajta szendvicsbe fogtak – mégis jól esett, hiszen biztonságban voltam. A lehető legnagyobb biztonságban. 

Savin' me III.

Az írói triumvirátusunknak ajánlom a részt... (Egyeske, ketteske, elnézést, hogy a névről nem egyeztettünk korábban! :D)

Az utat végiggondolkoztam, és imádkoztam azért, hogy Lia jól legyen. Eszembe jutott, ahogy találkoztunk.

Egy szerdai délután éppen a Central Park-ból sétáltam kifelé, negyvenöt perc futás után. A második évemet lezáró vizsga előtti feszültségemet vezettem le így; már csak a gyermekorvoslás volt hátra, ami viszont nagyon nem érdekelt – hiszen amióta a józan eszemet tudtam, sportorvos akartam lenni, emiatt is választottam a Yale-t (amellett, hogy a világ legnevesebb sportsebészei itt tanultak és tanítottak, Európával ellentétben az Új Világban csupán négy év volt a képzési idő, plusz egy év a gyakorlat). A szüleimet viszont nem hatotta meg a tény, hogy a gyermekekhez annyi érzékem van maximum, mint édesanyámnak a főzéshez – ergo semmi - , elvárták tőlem, hogy ebből is legalább 95 százalékos év végi záróvizsgát tegyek. Én mindent elkövettem az ügy érdekében, de motoszkált bennem apám fenyegetése: ha nem lesz meg, haza kell mennem. Akkor pedig a kétévnyi szenvedés és az összes álmom egy sötét dobozba kerül – az pedig a tenger mélyére. Mindent összegezve tehát: igen borús volt a hangulatom, amikor német segítségkérést hallottam a fülhallgatómon keresztül. Leállítottam a zenét, hogy meggyőződjek: nem csupán képzelgésről van szó. Azonban nem az elmém tréfált meg: egy szőke hajú, sírástól elfolyt szemfestékű nő ordítozott magából kikelve, egy kislány élettelen testét szorítva: ő volt az általam Lia-nak hívott Emilia, az édesanya pedig Anna, a fiatal özvegy, aki hetekkel azelőtt vesztette el mexikói férjét – mint később kiderült.

Odarohantam hozzájuk, és megkérdeztem a nőtől, hogy van-e valamilyen betegsége a kislánynak. Anna alig hallhatóan kinyögte: leukémia. A kezdeti sokk után a körülöttünk ácsorgóknak parancsba adtam, hogy hívjanak mentőt, én pedig minden gyermekorvoslási tudásomat latba vetve elkezdtem újraéleszteni a lányt. Öt perccel a mentők érkezése előtt már oldalfekvésben mesélt nekem magáról, köhögésekkel megszakítva. Mondanom sem kell, a vizsgakönyvembe 100%-os eredmény került be utoljára.

Engem azonban valami megfogott a lányban, egyszerűen képtelen voltam magára hagyni a mentőben, majd a kórházban is mellette voltam, sőt, az elkövetkezendő napokban minden nap benéztem hozzá valami kis ajándékkal: egyszer süteményt vittem, máskor Barbie-s lufit.

- Rengeteget jelent Dr. Brandner, hogy itt van – mondta egy alkalommal Anna. – Amikor megjelenik az ajtóban, Emilia arca felragyog, és valami földöntúli boldogság tölti el őt, ezzel együtt engem is.

- Ennek örülök – simítottam végig a nő kezén. – Akkor mindennapos látogató leszek – döntöttem el hirtelen, de nem felelőtlenül.

Aztán ígéretemet betartva minden egyes napon megjelentem: hol az éjszaka közepén, hol hajnalban, különleges alkalmakkor egészen emberi időben is beestem, de ez Lia-t nem zavarta: mindig készségesen mesélt nekem magáról, az őt érő történésekről, ugyanezt elvárva tőlem is. Ezzel együtt pedig született egy dolog: barátság, kettőnk között. Ő végigkísérte az én tanulmányaimat, én az ő két éves szenvedését a leukémiával.

Arra eszméltem fel, amikor a pilóta felszólított minket öveink becsatolására. Ezután minden szélsebesen történt: a landolás, az azt követő tapsvihar, a csomagok beszerzése, azután már azon kaptam magamat, hogy egy nagydarab, izmos férfinak megyek neki. Elhadartam egy elnézést, majd indultam volna tovább egy taxi felé, amikor utánanyúlt a karomnak. Megfordultam, és ledöbbentem. Totálisan hülyének éreztem magamat.

- Isabell, micsoda kellemes meglepetés! Örülök, hogy újra New Yorkban köszönthetlek! – ölelt meg minden hadakozásomat figyelmen kívül hagyva Alex, aki Münchenben hívott. Sírva ütögettem a mellkasát, és imádkoztam azért, hogy elengedjen. – Ne legyél ilyen harcias. Most eljössz hozzám, és beszélgetünk. Ha valami nem tetszik – ezt egészen a fülembe súgta - , ordíts nyugodtan, de nem egyedül jöttem.

Ez nyilvánvalóan annyit jelentett: ha ellenkezek a verőemberei elkapnak, és összevernek. Ahogy tették mindig is, amikor megvétóztam Alexander Coyle akaratát. Pedig a kapcsolatunk (amely megszakadt nem egészen két hónapja) elején nagyon szerelmes voltam belé. Széles váll, izmos mellkas, fekete haj, sötét szem, latinos arc: mindenben a zsánerem volt. Azt is elképzeltem, ahogy egy hófehér ruhában igent mondok neki, miközben a közös gyermekeink tátott szájjal bámulnak minket. Aztán megmutatta Alex a foga fehérét, és minden ilyen jellegű tervem semmivé vált…

Kissé engedett a szorításon, majd rögtön a kezem után nyúlt, és úgy vonultunk ki a 2-es számmal jelzett terminálból. Amikor kisnyúl hangon jeleztem, hogy egy nagy bőrönddel érkeztem, jó lenne összeszedni, Alex csúfondárosan elvigyorodott, majd tudomásomra hozta, hogy egy picit sem érdeklődik a csomagom iránt.

- Ahogy gondolod – hagytam rá, látszólag könnyedén. – Azt azonban tudd, hogy az amerikai papírjaim, mint például lakcímigazolvány abban a bőröndben van, egy kis bőrtokban. Anélkül pedig engem is sittre vágnak, mert vízumom nincs, illetve téged is, mert segítettél bejutni az országba.

Erre Alex megállt, idegesen felsóhajtott, majd közölte: megkeressük a bőröndömet. Persze az iratos rész hazugság volt: az ominózus bőrtokot a müncheni ellenőrzés után a kézitáskámba dobtam. Ezen tényről azonban nem feltétlenül kell tudnia Alexnek.

A bőröndök megszerzése egy kisebb kavarodás miatt hosszúra nyúlt. Már három órája álltam szorosan Alex mellett, amikor rám tört a pisilhetnék. Az igen kedves exem morgolódott amiatt, hogy ilyen nyűgös lettem hirtelen, de elengedett, amikor megfenyegettem, hogy lepisilem a cipőjét. Persze nem egyedül mentem; szemem sarkából láttam, ahogy egy fejbiccentéssel utánam küldi egyik gorilláját. Az illető szerencsére hímnemű volt, így egyedül mehettem be a női mosdóba. Miután rendeztem a dolgaimat, megpróbáltam elképzelni, hogy mit is akarhat tőlem Alex. Legutóbbi találkozásunknak – és szakításunknak – képei idéződtek fel bennem: a térdemből patakzó vér, felrepedt száj, kék-zöld foltos mellkas. Megvert, mindenféle előzmény nélkül, de nem először. Ahogy a helyzetemet latba vettem (egy levélben leírtam, hogy szakítok vele, majd Floridába utaztam, ahonnan fél Európát átszelve Münchenbe mentem – még véletlenül sem akartam, hogy lenyomozhasson és utánam jöhessen), rájöttem, hogy ultranagy gázban vagyok és elkapott a sírógörcs. Komoly energiaráfordítással tudtam csak magamat türtőztetni. Egy valamit azonban elhatároztam: kimenekülök Alexander Coyle karmai közül. Ennek első lépéseként Sarah-nak írtam egy segítségkérő smst: vázoltam benne, hogy hol vagyok, miért és hova megyek, kivel, illetve, hogy nagy gáz van, ha lehet, ne egyedül jöjjön. Továbbá küldtem egyet Anna-nak is, amiben csak megérdeklődtem, jól vannak-e. Több időt nem akartam elpocsékolni, mert így is kezdhetett gyanússá válni a dolog a saját gorillámnak. Kitöröltem a kimenő üzeneteket, megmostam a kezemet, majd az őrről látszólag nem tudva visszamentem Alexhoz.

- Sokáig elidőztél – mondta elmésen.

- Nem volt túl higiénikus a mosdó, így kicsit takarítanom kellett – hazudtam csuklóból. – Tudod, tampont nem akármilyen gettóban lehet felhelyezni.

- Több infó volt a kelleténél – felelte fintorogva. Tudtam, hogy a menstruációhoz kapcsolatos dolgokkal a világ végére is el lehet üldözni. Mindig ez volt az adum.

Pár pillanattal később megérkezett a bőröndöm, amit sajnos Alex is kiszúrt; ha ez nem történt volna meg, még akár órákig is álldogálhattunk volna biztonságos helyen…