Először is: elnézést, amiért eltűntem... A Google-fiók (óh, a drága!) sztrájkot hirdetett ellenem. A vicc az, hogy nem önszántából, de nem baj, megoldottam! :D
Hoztam a másodikat. :)
Hoztam a másodikat. :)
„Hazaérve” nem tudtam eldönteni,
hogy a másnaposságtól, a kajától vagy Sarah vezetési stílusától van
hányingerem. Sokkal rosszabbul vezet, mint ahogy az emlékeimben élt. Amikor egy
veszélyes manőver után szólni akartam, Holger combomra tette a kezét, és
ajkairól a mosolyt „leharapva” fejével jelezte, hogy nem kellene. Nyilvánvalóan
többször ült már olyan autóban, melyet a nővérem vezetett, mint én, és tudta:
többet árt, mint használ, ha beleszólok.
A lakásba felérve ledobtam a
szandálomat a földre és papucsra cseréltem, miközben Bastian három üveg
Heinekennel egyensúlyozott egy tálcán.
- Kis túlzással azt is
elfelejtettem, hogy ez ilyen finom – mondtam nevetve, amikor már mindhárman a
nappaliban ültünk és az árpanedűt szürcsölgettük
- Miért, milyen Isten háta
mögötti helyen éltél te, ahol nem volt sör? – kérdezte Holger megütközve a
dolgon.
- USA, New York. Hihetetlen, de
igaz: a négy éves egyetemi képzésem alatt nem találkoztam olyan pub-bal, ami
kínált volna normális sört.
- És mit tanultál odaát, Isabell?
– érdeklődött továbbra is Holger.
- Gyilkolást – feleltem végtelen
nyugalommal. Mellettem a srác értetlen fejet vágott, így gyorsan hozzátettem: -
Azokat ölöm meg, akik Isabellnek hívnak. Isa, Bella, Bells, Bell, vagy amit
szeretnél, csak a teljes nevemet ne mondd ki. Akkor használják csak, ha
idegesek rám – magyaráztam, mire Holger elmosolyodott.
- Tulajdonképpen orvos – tette
hozzá Bastian- , annak pedig szerves része a gyilkolás.
Erre felnevettünk, Sarah-val
kiegészülve mind a négyen.
Két pajzán vicc között rápillantottam a telefonomra, és meglepődve vettem észre, hogy már régen elmúlt hajnali kettő. Legvadabb becsléseim alapján is maximum éjfélt tippeltem volna.
- Azt hiszem, én most elsétálok
haza – mondta Holger, amikor meglátta a telefonomon az órát. – Szegény Sarah
nem tud tőlünk aludni.
A nővérem egy nagyon fontos
fotózásra hivatkozva már jóval korábban lelépett tőlünk. Azt mondta búcsúzóul,
hogy nyugodtan vigadjunk, érezzük jól magunkat.
- Miatta egy percig se aggódj! –
javasoltam nevetve a fiatalabb szőke srácnak. – Ha alszik, mellette kitörhetne
a harmadik világháború. Sőt, ha a horkolását nézzük... Nos, nem is kellene sok ahhoz, hogy ő maga indítsa el azt!
- Ez így igaz! – helyeselt
Bastian is. Ha valaki, akkor ő tudhatja még rajtam kívül, milyen Sarah-val
aludni.
- Akkor sem szeretnék visszaélni
a vendégszeretetetekkel – felelte őszintén Holger, miközben már a cuccait
szedegette össze. – Különben is, még egy sör, és befekszek Bella mellé, mert
nem lesz erőm hazamenni – tette hozzá nevetve.
- Ha nem horkolsz és nem vagy
alapfokú karatés éjszaka, én nem ellenkezek – feleltem könnyedén. Annyi
emberrel aludtam már együtt; eggyel több vagy kevesebb, teljesen mindegy.
A srác kizárt dolognak titulálta,
majd körbenézett a nappalin: egy halom sörösüvegen kívül nem hagy-e itt
valamit. Mivel mindene megvolt, tőlem két puszival, Bastiantól egy életerős
kézszorítással búcsúzott.
Basi – ahogy néhanapján emlegetem
a sógoromat – Holger távozása után rögtön elfoglalta a fürdőt, így amíg nem
végzett, a sörös palackokat pakoltam a konyhába, majd miután Bastian végzett,
én is elkezdtem tisztálkodni. Fél óra múlva már a pizsamaként funkcionáló New
York-os pólómat húztam magamra, amikor is egy papírlap hullott a földre, alatta
pedig egy tízeurós kacsintott rám. Egyértelmű volt, hogy valaki a korábban
kikészített alvóruhámra tette az üzenetet a pénzzel, ezért gyorsan lehajoltam a
cetliért. Azon igen férfias írással ennyi állt:
„Nem képzelhetted, hogy hagyom
kifizetni a részedet… Holger”.
Elmosolyodtam, és ezzel együtt
elhatároztam, hogy a legközelebbi találkozásunkkor valahogyan visszajuttatom
neki. Ha kell, tíz üveg sör formájában…
Aznap, vagyis tulajdonképpen
másnap, biztos, ami biztos alapon: kedden a telefonom megállás nélkül csörgött.
Behunyt szemmel a hang irányába tapogatóztam, majd amikor a kezem ügyébe
keveredett az IPhone, emlékeimre hagyatkozva megérintettem a hívásfogadást
jelző zöld telefont, majd igen kásás hangon hallóztam egyet. Azt mindenki
megérti, legyen angol vagy német.
- Jó reggelt, Hamupipőke! –
köszöntött egy túlságosan ismerős hang a vonal túlsó végéről. Amint
felismertem, hogy a tulajdonosa Alex, idegesen felpattantam az ágyban és
relfexszerűen a torkomra nyomtam bal kezemet.
- Miben segíthetek? – kérdeztem a
tőlem telhető leghidegebb hangsúllyal.
- Nekem semmiben – nevetett
gúnyosan. – A kis pártfogoltad viszont haldoklik. Ha az élők sorában szeretnéd
még őt látni, felpattansz a legkorábbi repülőre, és iderepülsz New Yorkba.
Kinyomtam a telefont, és
gondolkozni kezdtem, nagyon gyorsan. Hétfőn volt egy hete, hogy elhagytam a
várost, amely négy évig otthonomul szolgált. Még aznap beszéltem Lia-val, aki
azt mondta, hogy otthon van, jól érzi magát, megkapta az utolsó kezelést is, és
büszkén újságolta, hogy már copfba lehet kötni a haját. Hiszen tisztán
emlékszem, ahogyan a hangja az elmúlt három évivel ellentétben majd’ kicsattant
az egészségtől és az örömtől! Az nem lehet, hogy valami rosszra fordult volna
így, a finisben, a kislány ettől többet érdemel.
Idegesen kipattantam az ágyból,
és a nyolcéves Lia anyukáját, a német Anna-t tárcsáztam fénysebességgel, a vonal
végéről azonban egy kellemes női hang közölte velem, hogy a hívott szám
jelenleg nem elérhető, amitől kétségbeestem. Innentől egyértelmű volt: a lehető
leggyorsabban New Yorkba kellett jutnom.
Körülbelül három óra múlva már a
Franz Josef Strauß repülőtér becsekkoló pultjánál várakoztam. Az eltelt idő
alatt – amely számomra többnek tűnt, mint három teljes nap – megrendeltem a
jegyeimet, az egyik kisebb bőröndömbe összepakoltam pár cuccot, írtam a
nővéremnek egy SMS-t, hogy sürgősen New Yorkba kell repülnöm, továbbá
megígértem neki, hogy amint lehet felhívom. Na meg persze legalább ötvenszer
próbáltam kapcsolatba lépni Anna-val, mindannyiszor sikertelenül. A hívások
között egy jelzést is kaptam, mely szerint a Sarah-nak küldött SMS nem
továbbítható. Morgolódtam egyet, majd tárcsáztam újra Annat.
- Üdvözlöm kisasszony a Franz
Josef Strauß reptéren! – köszöntött a Lufthansa légitársaság egyik képviselője
a jegyszedő pultnál. Arcomra műmosolyt erőltetve megköszöntem, majd utazási
tikettemet a kezébe nyomtam. Amint leellenőrizte és megfelelő pecséttel
ellátta, kellemes utat kívánt, én pedig már rohantam is a repülőre vezető
lépcsőbe…