Savin' me III.

Az írói triumvirátusunknak ajánlom a részt... (Egyeske, ketteske, elnézést, hogy a névről nem egyeztettünk korábban! :D)

Az utat végiggondolkoztam, és imádkoztam azért, hogy Lia jól legyen. Eszembe jutott, ahogy találkoztunk.

Egy szerdai délután éppen a Central Park-ból sétáltam kifelé, negyvenöt perc futás után. A második évemet lezáró vizsga előtti feszültségemet vezettem le így; már csak a gyermekorvoslás volt hátra, ami viszont nagyon nem érdekelt – hiszen amióta a józan eszemet tudtam, sportorvos akartam lenni, emiatt is választottam a Yale-t (amellett, hogy a világ legnevesebb sportsebészei itt tanultak és tanítottak, Európával ellentétben az Új Világban csupán négy év volt a képzési idő, plusz egy év a gyakorlat). A szüleimet viszont nem hatotta meg a tény, hogy a gyermekekhez annyi érzékem van maximum, mint édesanyámnak a főzéshez – ergo semmi - , elvárták tőlem, hogy ebből is legalább 95 százalékos év végi záróvizsgát tegyek. Én mindent elkövettem az ügy érdekében, de motoszkált bennem apám fenyegetése: ha nem lesz meg, haza kell mennem. Akkor pedig a kétévnyi szenvedés és az összes álmom egy sötét dobozba kerül – az pedig a tenger mélyére. Mindent összegezve tehát: igen borús volt a hangulatom, amikor német segítségkérést hallottam a fülhallgatómon keresztül. Leállítottam a zenét, hogy meggyőződjek: nem csupán képzelgésről van szó. Azonban nem az elmém tréfált meg: egy szőke hajú, sírástól elfolyt szemfestékű nő ordítozott magából kikelve, egy kislány élettelen testét szorítva: ő volt az általam Lia-nak hívott Emilia, az édesanya pedig Anna, a fiatal özvegy, aki hetekkel azelőtt vesztette el mexikói férjét – mint később kiderült.

Odarohantam hozzájuk, és megkérdeztem a nőtől, hogy van-e valamilyen betegsége a kislánynak. Anna alig hallhatóan kinyögte: leukémia. A kezdeti sokk után a körülöttünk ácsorgóknak parancsba adtam, hogy hívjanak mentőt, én pedig minden gyermekorvoslási tudásomat latba vetve elkezdtem újraéleszteni a lányt. Öt perccel a mentők érkezése előtt már oldalfekvésben mesélt nekem magáról, köhögésekkel megszakítva. Mondanom sem kell, a vizsgakönyvembe 100%-os eredmény került be utoljára.

Engem azonban valami megfogott a lányban, egyszerűen képtelen voltam magára hagyni a mentőben, majd a kórházban is mellette voltam, sőt, az elkövetkezendő napokban minden nap benéztem hozzá valami kis ajándékkal: egyszer süteményt vittem, máskor Barbie-s lufit.

- Rengeteget jelent Dr. Brandner, hogy itt van – mondta egy alkalommal Anna. – Amikor megjelenik az ajtóban, Emilia arca felragyog, és valami földöntúli boldogság tölti el őt, ezzel együtt engem is.

- Ennek örülök – simítottam végig a nő kezén. – Akkor mindennapos látogató leszek – döntöttem el hirtelen, de nem felelőtlenül.

Aztán ígéretemet betartva minden egyes napon megjelentem: hol az éjszaka közepén, hol hajnalban, különleges alkalmakkor egészen emberi időben is beestem, de ez Lia-t nem zavarta: mindig készségesen mesélt nekem magáról, az őt érő történésekről, ugyanezt elvárva tőlem is. Ezzel együtt pedig született egy dolog: barátság, kettőnk között. Ő végigkísérte az én tanulmányaimat, én az ő két éves szenvedését a leukémiával.

Arra eszméltem fel, amikor a pilóta felszólított minket öveink becsatolására. Ezután minden szélsebesen történt: a landolás, az azt követő tapsvihar, a csomagok beszerzése, azután már azon kaptam magamat, hogy egy nagydarab, izmos férfinak megyek neki. Elhadartam egy elnézést, majd indultam volna tovább egy taxi felé, amikor utánanyúlt a karomnak. Megfordultam, és ledöbbentem. Totálisan hülyének éreztem magamat.

- Isabell, micsoda kellemes meglepetés! Örülök, hogy újra New Yorkban köszönthetlek! – ölelt meg minden hadakozásomat figyelmen kívül hagyva Alex, aki Münchenben hívott. Sírva ütögettem a mellkasát, és imádkoztam azért, hogy elengedjen. – Ne legyél ilyen harcias. Most eljössz hozzám, és beszélgetünk. Ha valami nem tetszik – ezt egészen a fülembe súgta - , ordíts nyugodtan, de nem egyedül jöttem.

Ez nyilvánvalóan annyit jelentett: ha ellenkezek a verőemberei elkapnak, és összevernek. Ahogy tették mindig is, amikor megvétóztam Alexander Coyle akaratát. Pedig a kapcsolatunk (amely megszakadt nem egészen két hónapja) elején nagyon szerelmes voltam belé. Széles váll, izmos mellkas, fekete haj, sötét szem, latinos arc: mindenben a zsánerem volt. Azt is elképzeltem, ahogy egy hófehér ruhában igent mondok neki, miközben a közös gyermekeink tátott szájjal bámulnak minket. Aztán megmutatta Alex a foga fehérét, és minden ilyen jellegű tervem semmivé vált…

Kissé engedett a szorításon, majd rögtön a kezem után nyúlt, és úgy vonultunk ki a 2-es számmal jelzett terminálból. Amikor kisnyúl hangon jeleztem, hogy egy nagy bőrönddel érkeztem, jó lenne összeszedni, Alex csúfondárosan elvigyorodott, majd tudomásomra hozta, hogy egy picit sem érdeklődik a csomagom iránt.

- Ahogy gondolod – hagytam rá, látszólag könnyedén. – Azt azonban tudd, hogy az amerikai papírjaim, mint például lakcímigazolvány abban a bőröndben van, egy kis bőrtokban. Anélkül pedig engem is sittre vágnak, mert vízumom nincs, illetve téged is, mert segítettél bejutni az országba.

Erre Alex megállt, idegesen felsóhajtott, majd közölte: megkeressük a bőröndömet. Persze az iratos rész hazugság volt: az ominózus bőrtokot a müncheni ellenőrzés után a kézitáskámba dobtam. Ezen tényről azonban nem feltétlenül kell tudnia Alexnek.

A bőröndök megszerzése egy kisebb kavarodás miatt hosszúra nyúlt. Már három órája álltam szorosan Alex mellett, amikor rám tört a pisilhetnék. Az igen kedves exem morgolódott amiatt, hogy ilyen nyűgös lettem hirtelen, de elengedett, amikor megfenyegettem, hogy lepisilem a cipőjét. Persze nem egyedül mentem; szemem sarkából láttam, ahogy egy fejbiccentéssel utánam küldi egyik gorilláját. Az illető szerencsére hímnemű volt, így egyedül mehettem be a női mosdóba. Miután rendeztem a dolgaimat, megpróbáltam elképzelni, hogy mit is akarhat tőlem Alex. Legutóbbi találkozásunknak – és szakításunknak – képei idéződtek fel bennem: a térdemből patakzó vér, felrepedt száj, kék-zöld foltos mellkas. Megvert, mindenféle előzmény nélkül, de nem először. Ahogy a helyzetemet latba vettem (egy levélben leírtam, hogy szakítok vele, majd Floridába utaztam, ahonnan fél Európát átszelve Münchenbe mentem – még véletlenül sem akartam, hogy lenyomozhasson és utánam jöhessen), rájöttem, hogy ultranagy gázban vagyok és elkapott a sírógörcs. Komoly energiaráfordítással tudtam csak magamat türtőztetni. Egy valamit azonban elhatároztam: kimenekülök Alexander Coyle karmai közül. Ennek első lépéseként Sarah-nak írtam egy segítségkérő smst: vázoltam benne, hogy hol vagyok, miért és hova megyek, kivel, illetve, hogy nagy gáz van, ha lehet, ne egyedül jöjjön. Továbbá küldtem egyet Anna-nak is, amiben csak megérdeklődtem, jól vannak-e. Több időt nem akartam elpocsékolni, mert így is kezdhetett gyanússá válni a dolog a saját gorillámnak. Kitöröltem a kimenő üzeneteket, megmostam a kezemet, majd az őrről látszólag nem tudva visszamentem Alexhoz.

- Sokáig elidőztél – mondta elmésen.

- Nem volt túl higiénikus a mosdó, így kicsit takarítanom kellett – hazudtam csuklóból. – Tudod, tampont nem akármilyen gettóban lehet felhelyezni.

- Több infó volt a kelleténél – felelte fintorogva. Tudtam, hogy a menstruációhoz kapcsolatos dolgokkal a világ végére is el lehet üldözni. Mindig ez volt az adum.

Pár pillanattal később megérkezett a bőröndöm, amit sajnos Alex is kiszúrt; ha ez nem történt volna meg, még akár órákig is álldogálhattunk volna biztonságos helyen…