Savin' me IV.

Tudom, hogy ezzel a résszel nem lesz mindenki maradéktalanul elégedett. Őket vigasztalja a tudat: én sem vagyok az. 

Sarah

Lemostam az arcomról a sminket, és a tükörből újra az igazi énem nézett vissza: Sarah Bradner, nem holmi idegen. Hiába, a fotózások ezzel járnak; el kell viselned, hogy hülyébbnél hülyébb ruhákba öltöztetnek, egy évre elegendő glittet kennek rád pár órára, kiégetik a szemeidet a világítással, és össze-vissza parancsolgatnak azt illetően, hogy milyen pozícióban legyél. Mostanra elértem azt a szintet, amikor kis túlzással már csak egy dolgot élvezek benne: a végét. Az pedig eljött – legalábbis az egyhetes fotózásom esetében - , ezért úgy döntöttem, hogy Bastiannal elmegyek vacsorázni, és annyit eszek, amennyi csak belém fér. Amikor elővettem a telefonomat, hogy értesítsem a páromat is az ötletemről, megláttam húgom sms-ét. Megcsóváltam a fejemet: szinte biztos voltam abban, hogy gondot okozott neki a mosogatógép használata, és azt akarja közölni velem, hogy a lakás úszik, mivel kézzel mosogatott, vagy valami hasonlót. Azonban messze nem ezt írta: „New Yorkban vagyok, az exem pitiáner módon idecsalogatott. Nagy gáz van, nem tudom, mi lesz. Gyere utánam, kérlek, de ne egyedül, mert a gorilláival megetet! Mindörökké, I.”

Az elköszönésből lerítt: teljesen komoly a dolog. Akkor írtuk le a mindörökké szót, ha valami igen nagy slamasztikában áztattuk magunkat. Ilyen volt például a történelem szóbeli érettségim, amikor is sikerült a 94%-os írásbeli után 25%-ra szóbeliznem – egész egyszerű oka volt: egy átmulatott éjszaka. A tragikus érettségimmel pedig esélytelen volt bekerülnöm a német felsőoktatásba: ez édesapám számára – aki mindig is azt akarta, hogy kövessem példáját és legyek ügyvéd – érvágás lett volna. Így a hazamenetel helyett egy Münchenbe utazó vonatra váltottam jegyet, ahol a legjobb barátnőm közbenjárásával egy eladói állást kaptam. Ez fontos állomása volt életemnek: megismertem Bastiant.

Isabell legutóbb akkor írta a mindörökké szót elköszönésképp, amikor a kedves barátai társaságában a gyakorlat előtti záróvizsgájuk megünneplése miatt Párizsba utaztak, majd erősen illuminált állapotban, hiányos ruházatban (értsd: a lányok bugyiban, a fiúk alsónadrágban) végigrohantak a Champs-Elysées-n, majd felmásztak a Diadalívre. Délután kettőkor elég sok ember tartózkodik arra, így nem csoda, hogy a rendőrök elkapták és bevitték őket az őrsre. Akkor voltam először és utoljára Párizsban, amikor utánuk kellett mennem, és könyörögni a zsaruknak a fiatalok elengedése miatt.

- Sarah… Sarah… Ne hülyéskedj már! Sarah! – kiabált telefonon keresztül igen ingerülten Bastian. Felocsúdtam, majd meglepődve konstatáltam, hogy az elmém cselekvőképes része már tette a dolgát, és „tárcsázta” Bastiant.

- Itt vagyok, ne haragudj! – szóltam bele, miután magamhoz tértem. – Végeztem, de mielőtt bármit is beterveznél, közlöm, hogy New Yorkba utazunk, a lehető leggyorsabban. Jó lenne, ha valakit trombitálnál magunk mellé, elkél majd a segítség.

Szinte hallottam, ahogy Bastian kemény fejében elkezdenek pörögni a fogaskerekek, és biztos vagyok benne, hogy már fogalmazta magában a szokásos kérdésrengeteget, amikor is közöltem: a többit elmondom a repülőn, nagyon sietünk és erős embert hozzon.

- Szólok annak az okos szőkének – célzott Holgerre. – Úgysincs soha semmi dolga.

Egyetértettem vele, majd megkértem, hogy amíg én intézek magunknak repülőjegyet, intézze el Badstubert, illetve pakoljon be egy-két cuccot nekünk – utóbbit nevetve fogadta, de amikor közöltem, hogy teljesen komoly a dolog, megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Erre én is elnevettem magamat (kínomban), majd elköszöntünk egymástól, és vonalat bontottunk. Két dologtól rettegtem: attól, hogy Bastian milyen ruhákat tesz be nekem, illetve attól is, hogy a húgomnak valami baja esik. Utóbbi többet nyomott latba…

Ritkán veszítem el a hidegvéremet, de ez olyan szituáció volt: ha Bastian nem fog vissza, lehet, hogy széttépem a jegyvásárló-pultnál álló kisasszonyt.

- Kérem, értse meg, hogy vízum nélkül nem engedhetem be az Amerikai Egyesült Államokba – mondta századszor is.

- Ön pedig azt értse meg, hogy a húgom bajban van, és muszáj segítenem neki.

- Sarah, ez így nem fog menni – jött oda hozzám újfent Bastian, majd karon fogott és arrébb húzott. – Egyrészről lejáratod magad, felfigyelnek rád, jön a média, blablabla. Soroljam még? – Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem szükséges. – Nagyszerű. A következőt tesszük: felhívod édesapádat, hogy szerezzen nekünk jegyet egy Zürichből New Yorkba tartó gépre. Van akkora tekintélye már Svájcban, hogy erre képes legyen, igaz?

Nem feleltem, csupán megcsókoltam. Imádtam benne, hogy kevésbé szőke, mint én, és mindig képes megtalálni a megoldást, még akkor is, ha az nem szolgált az ő ínyére: apu és Bastian ugyanis elég nyíltan nem jöttek ki jól egymással. Anyu imádja a választottamat, de az életben első ízben pont ezen különbözik a  szüleim véleménye. Hogy konkrétan mi a gond Bastival, arról fogalmam sincs – de lehet, hogy még édesapám sem tudná megmondani.

Elővettem a telefonomat és tárcsáztam aput. A titkárnője köszöntött.

- Üdvözlöm, Sarah Brandner vagyok, és az édesapámmal szeretnék beszélni.

- Sajnálom Frau Brandner, Maximilian nem elérhető, fontos tárgyalása van.

- Akkor szépen kérem adja át neki, hogy kapja be azt, amit jónak lát!

A két srác a hátam mögött összesúgott, majd elnevették magukat. A nyakamat rá mertem volna tenni, hogy valami hülyeséget találtak ki, de egy csúnya nézéstől többet nem eresztettem feléjük ez ügyben. Helyette inkább tárcsáztam anyut.

- Szia drágám! Mi újság Münchenben? – kérdezte szeretetteljes hangon.

- Örülök, hogy hallom a hangod – közöltem egyszerűen az igazat. – Azért hívtalak az igazat megvallva, mert kellene a segítséged. Tulajdonképpen apura lett volna szükségem, de ő hozza a formáját: akkor nem elérhető, amikor kellene.

- Drágám, a lényeget! – kért kedvesen. – Éppen egy fotózás közepén vagyok.

Hiába, a szüleim munkamániások – ha más nem is lenne a világon, ez legalább összekötné őket, ugyanis így nem töltenek túlságosan sok időt együtt, ergo: nem gyilkolhatják egymást halálra unalmukban. Néha hasznos dolog.

- Kellene három jegy New Yorkba, lehetőleg vízummal, még ma.

- Neked, Bastiannak és Isabellnek?

- Nem, tudod, hogy Bell-nek van állandó lakcíme odaát és itt is, illetve ő már a fiatal kontinensen van, úgyhogy a repülőjegy sem neki kell. Holger Badstuber névre kellene a papír.

- Megtalálom az adatait az interneten? – kérdezte szaggatottan. Biztosan feljegyezte egy cetlire a nevet.

- Anyu, nem nézted az EB-t? – nevettem.

- Tudtam, hogy valahol hallottam már a nevét! Remélem nincs büntetett előélete vagy ilyesmi… Az megbonyolítaná a dolgokat.

- Holger olyan, mint egy kisangyal! Szerintem ha engem stíröl stikában, akkor is lelkiismeret furdalása van – nevettem az érintett felé fordulva, aki fülig vörösödött. Bastian jót mulatott a dolgon.

- Tökéletes! Egy fél óra múlva végzek a fotózással, utána átrobogok apádhoz, jól lecseszem és megcsináljuk a papírokat. Előtte persze lefoglalom a jegyeket! Mennyi idő kell nektek ahhoz, hogy ideérjetek?

Odafordultam a srácokhoz, és feltettem nekik is a kérdést. Osztottak, szoroztak, összeadtak, kivontak, majd megállapították, hogy három, három és fél óra elég ahhoz, hogy elérjünk a zürichi repülőtérre. Amikor ezt közöltem anyuval, elégedetten sóhajtott egyet.

- Nagyszerű! Akkor megcsináljuk a papírokat, átfaxoljuk a Lufthansa-nak. Nem lesz gond, ha nem találkozunk? Tudod, Spiez és Zürich közt azért van százötven kilométer, nincs kedvem annyit vezetni.

Spiez egy tizenötezer lakosú városka, ami a berni kantonhoz tartozik. A kisváros a Thun-tó mellett fekszik, melyet az Alpok magaslatai vesznek körül, így a panoráma a gyönyörűnél is pazarabb – ez pedig elég volt ahhoz, hogy apu három évvel ezelőtt beleszeressen, és pillanatok alatt eldöntse: oda akar költözni. Anyu eleinte vonakodott ettől, de rájött, hogy édesapám szokásához híven hajthatatlan, így feladva zürichi hírnevét egyik napról a másikra összecsomagolt és hatalmas házat vett a kisvárosban.

- Rendben, anyu, ahogy gondolod. Akkor a mi kocsink kulcsát elviszem magammal New Yorkba, az autót pedig valami őrzött parkolóban hagyom.

- Hivatkozz nyugodtan apádra! – nevetett anyu. Ilyen helyzetekben mindig ez volt a tanácsa, nem is véletlenül: Svájc egész területén tisztelték Dr. Brandnert, és annak családját.

- Meglesz! – ígértem. – Most viszont leteszlek, mert el kell menni még az autóért, előtte ki kell innen jutni…

- Oké, oké, ne is magyarázkodj! – mondta kedvesen. – Tudod, hogy nem szoktam belemászni a dolgaidba, de egyet árulj el nekem!

Éreztem, hogy rá fog kérdezni, miért kell nekem ilyen gyorsan repülőjegy, de elfelejtettem bárminemű okos hazugságot kitalálni. Hülye, hülye, hülye én!

- Tudod mit, Sarah? Inkább hagyjuk, felnőtt nő vagy. Annyit ígérj meg, hogy ha bajban vagy, ne adj’ Isten bármi történik veletek, az elsők közt hívsz!

Ezt elfogadhatónak tartottam, és mielőtt meggondolta volna magát a kérdezősködéssel kapcsolatban, gyorsan elköszöntem tőle és vonalat bontottam. Ezután rámosolyogtam a két srácra, és mondtam, hogy meglesz a vízum és a jegy is.

- Akkor el is indulhatnánk Zürichbe, nem? – kérdezte Holger, jellegzetesen hülye, ám szerethető pofát vágva.

- Imádlak, te géniusz! – hajoltam felé és adtam puszit az arcára.

- Még a végén elkezdek hinni az internetes pletykáknak, miszerint több van köztetek, mint barátság – jegyezte meg félvállról Bastian, ezerwattos vigyorral. „Kiengesztelésképp” adtam neki egy cuppanós puszit a szájára, aztán átkaroltam a bal kezét, majd elindultunk. Holger a másik oldalamra jött, ezáltal egyfajta szendvicsbe fogtak – mégis jól esett, hiszen biztonságban voltam. A lehető legnagyobb biztonságban.