Savin' me IV.

Tudom, hogy ezzel a résszel nem lesz mindenki maradéktalanul elégedett. Őket vigasztalja a tudat: én sem vagyok az. 

Sarah

Lemostam az arcomról a sminket, és a tükörből újra az igazi énem nézett vissza: Sarah Bradner, nem holmi idegen. Hiába, a fotózások ezzel járnak; el kell viselned, hogy hülyébbnél hülyébb ruhákba öltöztetnek, egy évre elegendő glittet kennek rád pár órára, kiégetik a szemeidet a világítással, és össze-vissza parancsolgatnak azt illetően, hogy milyen pozícióban legyél. Mostanra elértem azt a szintet, amikor kis túlzással már csak egy dolgot élvezek benne: a végét. Az pedig eljött – legalábbis az egyhetes fotózásom esetében - , ezért úgy döntöttem, hogy Bastiannal elmegyek vacsorázni, és annyit eszek, amennyi csak belém fér. Amikor elővettem a telefonomat, hogy értesítsem a páromat is az ötletemről, megláttam húgom sms-ét. Megcsóváltam a fejemet: szinte biztos voltam abban, hogy gondot okozott neki a mosogatógép használata, és azt akarja közölni velem, hogy a lakás úszik, mivel kézzel mosogatott, vagy valami hasonlót. Azonban messze nem ezt írta: „New Yorkban vagyok, az exem pitiáner módon idecsalogatott. Nagy gáz van, nem tudom, mi lesz. Gyere utánam, kérlek, de ne egyedül, mert a gorilláival megetet! Mindörökké, I.”

Az elköszönésből lerítt: teljesen komoly a dolog. Akkor írtuk le a mindörökké szót, ha valami igen nagy slamasztikában áztattuk magunkat. Ilyen volt például a történelem szóbeli érettségim, amikor is sikerült a 94%-os írásbeli után 25%-ra szóbeliznem – egész egyszerű oka volt: egy átmulatott éjszaka. A tragikus érettségimmel pedig esélytelen volt bekerülnöm a német felsőoktatásba: ez édesapám számára – aki mindig is azt akarta, hogy kövessem példáját és legyek ügyvéd – érvágás lett volna. Így a hazamenetel helyett egy Münchenbe utazó vonatra váltottam jegyet, ahol a legjobb barátnőm közbenjárásával egy eladói állást kaptam. Ez fontos állomása volt életemnek: megismertem Bastiant.

Isabell legutóbb akkor írta a mindörökké szót elköszönésképp, amikor a kedves barátai társaságában a gyakorlat előtti záróvizsgájuk megünneplése miatt Párizsba utaztak, majd erősen illuminált állapotban, hiányos ruházatban (értsd: a lányok bugyiban, a fiúk alsónadrágban) végigrohantak a Champs-Elysées-n, majd felmásztak a Diadalívre. Délután kettőkor elég sok ember tartózkodik arra, így nem csoda, hogy a rendőrök elkapták és bevitték őket az őrsre. Akkor voltam először és utoljára Párizsban, amikor utánuk kellett mennem, és könyörögni a zsaruknak a fiatalok elengedése miatt.

- Sarah… Sarah… Ne hülyéskedj már! Sarah! – kiabált telefonon keresztül igen ingerülten Bastian. Felocsúdtam, majd meglepődve konstatáltam, hogy az elmém cselekvőképes része már tette a dolgát, és „tárcsázta” Bastiant.

- Itt vagyok, ne haragudj! – szóltam bele, miután magamhoz tértem. – Végeztem, de mielőtt bármit is beterveznél, közlöm, hogy New Yorkba utazunk, a lehető leggyorsabban. Jó lenne, ha valakit trombitálnál magunk mellé, elkél majd a segítség.

Szinte hallottam, ahogy Bastian kemény fejében elkezdenek pörögni a fogaskerekek, és biztos vagyok benne, hogy már fogalmazta magában a szokásos kérdésrengeteget, amikor is közöltem: a többit elmondom a repülőn, nagyon sietünk és erős embert hozzon.

- Szólok annak az okos szőkének – célzott Holgerre. – Úgysincs soha semmi dolga.

Egyetértettem vele, majd megkértem, hogy amíg én intézek magunknak repülőjegyet, intézze el Badstubert, illetve pakoljon be egy-két cuccot nekünk – utóbbit nevetve fogadta, de amikor közöltem, hogy teljesen komoly a dolog, megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Erre én is elnevettem magamat (kínomban), majd elköszöntünk egymástól, és vonalat bontottunk. Két dologtól rettegtem: attól, hogy Bastian milyen ruhákat tesz be nekem, illetve attól is, hogy a húgomnak valami baja esik. Utóbbi többet nyomott latba…

Ritkán veszítem el a hidegvéremet, de ez olyan szituáció volt: ha Bastian nem fog vissza, lehet, hogy széttépem a jegyvásárló-pultnál álló kisasszonyt.

- Kérem, értse meg, hogy vízum nélkül nem engedhetem be az Amerikai Egyesült Államokba – mondta századszor is.

- Ön pedig azt értse meg, hogy a húgom bajban van, és muszáj segítenem neki.

- Sarah, ez így nem fog menni – jött oda hozzám újfent Bastian, majd karon fogott és arrébb húzott. – Egyrészről lejáratod magad, felfigyelnek rád, jön a média, blablabla. Soroljam még? – Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem szükséges. – Nagyszerű. A következőt tesszük: felhívod édesapádat, hogy szerezzen nekünk jegyet egy Zürichből New Yorkba tartó gépre. Van akkora tekintélye már Svájcban, hogy erre képes legyen, igaz?

Nem feleltem, csupán megcsókoltam. Imádtam benne, hogy kevésbé szőke, mint én, és mindig képes megtalálni a megoldást, még akkor is, ha az nem szolgált az ő ínyére: apu és Bastian ugyanis elég nyíltan nem jöttek ki jól egymással. Anyu imádja a választottamat, de az életben első ízben pont ezen különbözik a  szüleim véleménye. Hogy konkrétan mi a gond Bastival, arról fogalmam sincs – de lehet, hogy még édesapám sem tudná megmondani.

Elővettem a telefonomat és tárcsáztam aput. A titkárnője köszöntött.

- Üdvözlöm, Sarah Brandner vagyok, és az édesapámmal szeretnék beszélni.

- Sajnálom Frau Brandner, Maximilian nem elérhető, fontos tárgyalása van.

- Akkor szépen kérem adja át neki, hogy kapja be azt, amit jónak lát!

A két srác a hátam mögött összesúgott, majd elnevették magukat. A nyakamat rá mertem volna tenni, hogy valami hülyeséget találtak ki, de egy csúnya nézéstől többet nem eresztettem feléjük ez ügyben. Helyette inkább tárcsáztam anyut.

- Szia drágám! Mi újság Münchenben? – kérdezte szeretetteljes hangon.

- Örülök, hogy hallom a hangod – közöltem egyszerűen az igazat. – Azért hívtalak az igazat megvallva, mert kellene a segítséged. Tulajdonképpen apura lett volna szükségem, de ő hozza a formáját: akkor nem elérhető, amikor kellene.

- Drágám, a lényeget! – kért kedvesen. – Éppen egy fotózás közepén vagyok.

Hiába, a szüleim munkamániások – ha más nem is lenne a világon, ez legalább összekötné őket, ugyanis így nem töltenek túlságosan sok időt együtt, ergo: nem gyilkolhatják egymást halálra unalmukban. Néha hasznos dolog.

- Kellene három jegy New Yorkba, lehetőleg vízummal, még ma.

- Neked, Bastiannak és Isabellnek?

- Nem, tudod, hogy Bell-nek van állandó lakcíme odaát és itt is, illetve ő már a fiatal kontinensen van, úgyhogy a repülőjegy sem neki kell. Holger Badstuber névre kellene a papír.

- Megtalálom az adatait az interneten? – kérdezte szaggatottan. Biztosan feljegyezte egy cetlire a nevet.

- Anyu, nem nézted az EB-t? – nevettem.

- Tudtam, hogy valahol hallottam már a nevét! Remélem nincs büntetett előélete vagy ilyesmi… Az megbonyolítaná a dolgokat.

- Holger olyan, mint egy kisangyal! Szerintem ha engem stíröl stikában, akkor is lelkiismeret furdalása van – nevettem az érintett felé fordulva, aki fülig vörösödött. Bastian jót mulatott a dolgon.

- Tökéletes! Egy fél óra múlva végzek a fotózással, utána átrobogok apádhoz, jól lecseszem és megcsináljuk a papírokat. Előtte persze lefoglalom a jegyeket! Mennyi idő kell nektek ahhoz, hogy ideérjetek?

Odafordultam a srácokhoz, és feltettem nekik is a kérdést. Osztottak, szoroztak, összeadtak, kivontak, majd megállapították, hogy három, három és fél óra elég ahhoz, hogy elérjünk a zürichi repülőtérre. Amikor ezt közöltem anyuval, elégedetten sóhajtott egyet.

- Nagyszerű! Akkor megcsináljuk a papírokat, átfaxoljuk a Lufthansa-nak. Nem lesz gond, ha nem találkozunk? Tudod, Spiez és Zürich közt azért van százötven kilométer, nincs kedvem annyit vezetni.

Spiez egy tizenötezer lakosú városka, ami a berni kantonhoz tartozik. A kisváros a Thun-tó mellett fekszik, melyet az Alpok magaslatai vesznek körül, így a panoráma a gyönyörűnél is pazarabb – ez pedig elég volt ahhoz, hogy apu három évvel ezelőtt beleszeressen, és pillanatok alatt eldöntse: oda akar költözni. Anyu eleinte vonakodott ettől, de rájött, hogy édesapám szokásához híven hajthatatlan, így feladva zürichi hírnevét egyik napról a másikra összecsomagolt és hatalmas házat vett a kisvárosban.

- Rendben, anyu, ahogy gondolod. Akkor a mi kocsink kulcsát elviszem magammal New Yorkba, az autót pedig valami őrzött parkolóban hagyom.

- Hivatkozz nyugodtan apádra! – nevetett anyu. Ilyen helyzetekben mindig ez volt a tanácsa, nem is véletlenül: Svájc egész területén tisztelték Dr. Brandnert, és annak családját.

- Meglesz! – ígértem. – Most viszont leteszlek, mert el kell menni még az autóért, előtte ki kell innen jutni…

- Oké, oké, ne is magyarázkodj! – mondta kedvesen. – Tudod, hogy nem szoktam belemászni a dolgaidba, de egyet árulj el nekem!

Éreztem, hogy rá fog kérdezni, miért kell nekem ilyen gyorsan repülőjegy, de elfelejtettem bárminemű okos hazugságot kitalálni. Hülye, hülye, hülye én!

- Tudod mit, Sarah? Inkább hagyjuk, felnőtt nő vagy. Annyit ígérj meg, hogy ha bajban vagy, ne adj’ Isten bármi történik veletek, az elsők közt hívsz!

Ezt elfogadhatónak tartottam, és mielőtt meggondolta volna magát a kérdezősködéssel kapcsolatban, gyorsan elköszöntem tőle és vonalat bontottam. Ezután rámosolyogtam a két srácra, és mondtam, hogy meglesz a vízum és a jegy is.

- Akkor el is indulhatnánk Zürichbe, nem? – kérdezte Holger, jellegzetesen hülye, ám szerethető pofát vágva.

- Imádlak, te géniusz! – hajoltam felé és adtam puszit az arcára.

- Még a végén elkezdek hinni az internetes pletykáknak, miszerint több van köztetek, mint barátság – jegyezte meg félvállról Bastian, ezerwattos vigyorral. „Kiengesztelésképp” adtam neki egy cuppanós puszit a szájára, aztán átkaroltam a bal kezét, majd elindultunk. Holger a másik oldalamra jött, ezáltal egyfajta szendvicsbe fogtak – mégis jól esett, hiszen biztonságban voltam. A lehető legnagyobb biztonságban. 

Savin' me III.

Az írói triumvirátusunknak ajánlom a részt... (Egyeske, ketteske, elnézést, hogy a névről nem egyeztettünk korábban! :D)

Az utat végiggondolkoztam, és imádkoztam azért, hogy Lia jól legyen. Eszembe jutott, ahogy találkoztunk.

Egy szerdai délután éppen a Central Park-ból sétáltam kifelé, negyvenöt perc futás után. A második évemet lezáró vizsga előtti feszültségemet vezettem le így; már csak a gyermekorvoslás volt hátra, ami viszont nagyon nem érdekelt – hiszen amióta a józan eszemet tudtam, sportorvos akartam lenni, emiatt is választottam a Yale-t (amellett, hogy a világ legnevesebb sportsebészei itt tanultak és tanítottak, Európával ellentétben az Új Világban csupán négy év volt a képzési idő, plusz egy év a gyakorlat). A szüleimet viszont nem hatotta meg a tény, hogy a gyermekekhez annyi érzékem van maximum, mint édesanyámnak a főzéshez – ergo semmi - , elvárták tőlem, hogy ebből is legalább 95 százalékos év végi záróvizsgát tegyek. Én mindent elkövettem az ügy érdekében, de motoszkált bennem apám fenyegetése: ha nem lesz meg, haza kell mennem. Akkor pedig a kétévnyi szenvedés és az összes álmom egy sötét dobozba kerül – az pedig a tenger mélyére. Mindent összegezve tehát: igen borús volt a hangulatom, amikor német segítségkérést hallottam a fülhallgatómon keresztül. Leállítottam a zenét, hogy meggyőződjek: nem csupán képzelgésről van szó. Azonban nem az elmém tréfált meg: egy szőke hajú, sírástól elfolyt szemfestékű nő ordítozott magából kikelve, egy kislány élettelen testét szorítva: ő volt az általam Lia-nak hívott Emilia, az édesanya pedig Anna, a fiatal özvegy, aki hetekkel azelőtt vesztette el mexikói férjét – mint később kiderült.

Odarohantam hozzájuk, és megkérdeztem a nőtől, hogy van-e valamilyen betegsége a kislánynak. Anna alig hallhatóan kinyögte: leukémia. A kezdeti sokk után a körülöttünk ácsorgóknak parancsba adtam, hogy hívjanak mentőt, én pedig minden gyermekorvoslási tudásomat latba vetve elkezdtem újraéleszteni a lányt. Öt perccel a mentők érkezése előtt már oldalfekvésben mesélt nekem magáról, köhögésekkel megszakítva. Mondanom sem kell, a vizsgakönyvembe 100%-os eredmény került be utoljára.

Engem azonban valami megfogott a lányban, egyszerűen képtelen voltam magára hagyni a mentőben, majd a kórházban is mellette voltam, sőt, az elkövetkezendő napokban minden nap benéztem hozzá valami kis ajándékkal: egyszer süteményt vittem, máskor Barbie-s lufit.

- Rengeteget jelent Dr. Brandner, hogy itt van – mondta egy alkalommal Anna. – Amikor megjelenik az ajtóban, Emilia arca felragyog, és valami földöntúli boldogság tölti el őt, ezzel együtt engem is.

- Ennek örülök – simítottam végig a nő kezén. – Akkor mindennapos látogató leszek – döntöttem el hirtelen, de nem felelőtlenül.

Aztán ígéretemet betartva minden egyes napon megjelentem: hol az éjszaka közepén, hol hajnalban, különleges alkalmakkor egészen emberi időben is beestem, de ez Lia-t nem zavarta: mindig készségesen mesélt nekem magáról, az őt érő történésekről, ugyanezt elvárva tőlem is. Ezzel együtt pedig született egy dolog: barátság, kettőnk között. Ő végigkísérte az én tanulmányaimat, én az ő két éves szenvedését a leukémiával.

Arra eszméltem fel, amikor a pilóta felszólított minket öveink becsatolására. Ezután minden szélsebesen történt: a landolás, az azt követő tapsvihar, a csomagok beszerzése, azután már azon kaptam magamat, hogy egy nagydarab, izmos férfinak megyek neki. Elhadartam egy elnézést, majd indultam volna tovább egy taxi felé, amikor utánanyúlt a karomnak. Megfordultam, és ledöbbentem. Totálisan hülyének éreztem magamat.

- Isabell, micsoda kellemes meglepetés! Örülök, hogy újra New Yorkban köszönthetlek! – ölelt meg minden hadakozásomat figyelmen kívül hagyva Alex, aki Münchenben hívott. Sírva ütögettem a mellkasát, és imádkoztam azért, hogy elengedjen. – Ne legyél ilyen harcias. Most eljössz hozzám, és beszélgetünk. Ha valami nem tetszik – ezt egészen a fülembe súgta - , ordíts nyugodtan, de nem egyedül jöttem.

Ez nyilvánvalóan annyit jelentett: ha ellenkezek a verőemberei elkapnak, és összevernek. Ahogy tették mindig is, amikor megvétóztam Alexander Coyle akaratát. Pedig a kapcsolatunk (amely megszakadt nem egészen két hónapja) elején nagyon szerelmes voltam belé. Széles váll, izmos mellkas, fekete haj, sötét szem, latinos arc: mindenben a zsánerem volt. Azt is elképzeltem, ahogy egy hófehér ruhában igent mondok neki, miközben a közös gyermekeink tátott szájjal bámulnak minket. Aztán megmutatta Alex a foga fehérét, és minden ilyen jellegű tervem semmivé vált…

Kissé engedett a szorításon, majd rögtön a kezem után nyúlt, és úgy vonultunk ki a 2-es számmal jelzett terminálból. Amikor kisnyúl hangon jeleztem, hogy egy nagy bőrönddel érkeztem, jó lenne összeszedni, Alex csúfondárosan elvigyorodott, majd tudomásomra hozta, hogy egy picit sem érdeklődik a csomagom iránt.

- Ahogy gondolod – hagytam rá, látszólag könnyedén. – Azt azonban tudd, hogy az amerikai papírjaim, mint például lakcímigazolvány abban a bőröndben van, egy kis bőrtokban. Anélkül pedig engem is sittre vágnak, mert vízumom nincs, illetve téged is, mert segítettél bejutni az országba.

Erre Alex megállt, idegesen felsóhajtott, majd közölte: megkeressük a bőröndömet. Persze az iratos rész hazugság volt: az ominózus bőrtokot a müncheni ellenőrzés után a kézitáskámba dobtam. Ezen tényről azonban nem feltétlenül kell tudnia Alexnek.

A bőröndök megszerzése egy kisebb kavarodás miatt hosszúra nyúlt. Már három órája álltam szorosan Alex mellett, amikor rám tört a pisilhetnék. Az igen kedves exem morgolódott amiatt, hogy ilyen nyűgös lettem hirtelen, de elengedett, amikor megfenyegettem, hogy lepisilem a cipőjét. Persze nem egyedül mentem; szemem sarkából láttam, ahogy egy fejbiccentéssel utánam küldi egyik gorilláját. Az illető szerencsére hímnemű volt, így egyedül mehettem be a női mosdóba. Miután rendeztem a dolgaimat, megpróbáltam elképzelni, hogy mit is akarhat tőlem Alex. Legutóbbi találkozásunknak – és szakításunknak – képei idéződtek fel bennem: a térdemből patakzó vér, felrepedt száj, kék-zöld foltos mellkas. Megvert, mindenféle előzmény nélkül, de nem először. Ahogy a helyzetemet latba vettem (egy levélben leírtam, hogy szakítok vele, majd Floridába utaztam, ahonnan fél Európát átszelve Münchenbe mentem – még véletlenül sem akartam, hogy lenyomozhasson és utánam jöhessen), rájöttem, hogy ultranagy gázban vagyok és elkapott a sírógörcs. Komoly energiaráfordítással tudtam csak magamat türtőztetni. Egy valamit azonban elhatároztam: kimenekülök Alexander Coyle karmai közül. Ennek első lépéseként Sarah-nak írtam egy segítségkérő smst: vázoltam benne, hogy hol vagyok, miért és hova megyek, kivel, illetve, hogy nagy gáz van, ha lehet, ne egyedül jöjjön. Továbbá küldtem egyet Anna-nak is, amiben csak megérdeklődtem, jól vannak-e. Több időt nem akartam elpocsékolni, mert így is kezdhetett gyanússá válni a dolog a saját gorillámnak. Kitöröltem a kimenő üzeneteket, megmostam a kezemet, majd az őrről látszólag nem tudva visszamentem Alexhoz.

- Sokáig elidőztél – mondta elmésen.

- Nem volt túl higiénikus a mosdó, így kicsit takarítanom kellett – hazudtam csuklóból. – Tudod, tampont nem akármilyen gettóban lehet felhelyezni.

- Több infó volt a kelleténél – felelte fintorogva. Tudtam, hogy a menstruációhoz kapcsolatos dolgokkal a világ végére is el lehet üldözni. Mindig ez volt az adum.

Pár pillanattal később megérkezett a bőröndöm, amit sajnos Alex is kiszúrt; ha ez nem történt volna meg, még akár órákig is álldogálhattunk volna biztonságos helyen… 

Savin' me II.

Először is: elnézést, amiért eltűntem... A Google-fiók (óh, a drága!) sztrájkot hirdetett ellenem. A vicc az, hogy nem önszántából, de nem baj, megoldottam! :D
Hoztam a másodikat. :)

„Hazaérve” nem tudtam eldönteni, hogy a másnaposságtól, a kajától vagy Sarah vezetési stílusától van hányingerem. Sokkal rosszabbul vezet, mint ahogy az emlékeimben élt. Amikor egy veszélyes manőver után szólni akartam, Holger combomra tette a kezét, és ajkairól a mosolyt „leharapva” fejével jelezte, hogy nem kellene. Nyilvánvalóan többször ült már olyan autóban, melyet a nővérem vezetett, mint én, és tudta: többet árt, mint használ, ha beleszólok.

A lakásba felérve ledobtam a szandálomat a földre és papucsra cseréltem, miközben Bastian három üveg Heinekennel egyensúlyozott egy tálcán.

- Kis túlzással azt is elfelejtettem, hogy ez ilyen finom – mondtam nevetve, amikor már mindhárman a nappaliban ültünk és az árpanedűt szürcsölgettük

- Miért, milyen Isten háta mögötti helyen éltél te, ahol nem volt sör? – kérdezte Holger megütközve a dolgon.

- USA, New York. Hihetetlen, de igaz: a négy éves egyetemi képzésem alatt nem találkoztam olyan pub-bal, ami kínált volna normális sört.

- És mit tanultál odaát, Isabell? – érdeklődött továbbra is Holger.

- Gyilkolást – feleltem végtelen nyugalommal. Mellettem a srác értetlen fejet vágott, így gyorsan hozzátettem: - Azokat ölöm meg, akik Isabellnek hívnak. Isa, Bella, Bells, Bell, vagy amit szeretnél, csak a teljes nevemet ne mondd ki. Akkor használják csak, ha idegesek rám – magyaráztam, mire Holger elmosolyodott.

- Tulajdonképpen orvos – tette hozzá Bastian- , annak pedig szerves része a gyilkolás.

Erre felnevettünk, Sarah-val kiegészülve mind a négyen.

Két pajzán vicc között rápillantottam a telefonomra, és meglepődve vettem észre, hogy már régen elmúlt hajnali kettő. Legvadabb becsléseim alapján is maximum éjfélt tippeltem volna.

- Azt hiszem, én most elsétálok haza – mondta Holger, amikor meglátta a telefonomon az órát. – Szegény Sarah nem tud tőlünk aludni.

A nővérem egy nagyon fontos fotózásra hivatkozva már jóval korábban lelépett tőlünk. Azt mondta búcsúzóul, hogy nyugodtan vigadjunk, érezzük jól magunkat.

- Miatta egy percig se aggódj! – javasoltam nevetve a fiatalabb szőke srácnak. – Ha alszik, mellette kitörhetne a harmadik világháború. Sőt, ha a horkolását nézzük... Nos, nem is kellene sok ahhoz, hogy ő maga indítsa el azt!

- Ez így igaz! – helyeselt Bastian is. Ha valaki, akkor ő tudhatja még rajtam kívül, milyen Sarah-val aludni.

- Akkor sem szeretnék visszaélni a vendégszeretetetekkel – felelte őszintén Holger, miközben már a cuccait szedegette össze. – Különben is, még egy sör, és befekszek Bella mellé, mert nem lesz erőm hazamenni – tette hozzá nevetve.

- Ha nem horkolsz és nem vagy alapfokú karatés éjszaka, én nem ellenkezek – feleltem könnyedén. Annyi emberrel aludtam már együtt; eggyel több vagy kevesebb, teljesen mindegy.

A srác kizárt dolognak titulálta, majd körbenézett a nappalin: egy halom sörösüvegen kívül nem hagy-e itt valamit. Mivel mindene megvolt, tőlem két puszival, Bastiantól egy életerős kézszorítással búcsúzott.

Basi – ahogy néhanapján emlegetem a sógoromat – Holger távozása után rögtön elfoglalta a fürdőt, így amíg nem végzett, a sörös palackokat pakoltam a konyhába, majd miután Bastian végzett, én is elkezdtem tisztálkodni. Fél óra múlva már a pizsamaként funkcionáló New York-os pólómat húztam magamra, amikor is egy papírlap hullott a földre, alatta pedig egy tízeurós kacsintott rám. Egyértelmű volt, hogy valaki a korábban kikészített alvóruhámra tette az üzenetet a pénzzel, ezért gyorsan lehajoltam a cetliért. Azon igen férfias írással ennyi állt:

„Nem képzelhetted, hogy hagyom kifizetni a részedet… Holger”.

Elmosolyodtam, és ezzel együtt elhatároztam, hogy a legközelebbi találkozásunkkor valahogyan visszajuttatom neki. Ha kell, tíz üveg sör formájában…

Aznap, vagyis tulajdonképpen másnap, biztos, ami biztos alapon: kedden a telefonom megállás nélkül csörgött. Behunyt szemmel a hang irányába tapogatóztam, majd amikor a kezem ügyébe keveredett az IPhone, emlékeimre hagyatkozva megérintettem a hívásfogadást jelző zöld telefont, majd igen kásás hangon hallóztam egyet. Azt mindenki megérti, legyen angol vagy német.

- Jó reggelt, Hamupipőke! – köszöntött egy túlságosan ismerős hang a vonal túlsó végéről. Amint felismertem, hogy a tulajdonosa Alex, idegesen felpattantam az ágyban és relfexszerűen a torkomra nyomtam bal kezemet.

- Miben segíthetek? – kérdeztem a tőlem telhető leghidegebb hangsúllyal.

- Nekem semmiben – nevetett gúnyosan. – A kis pártfogoltad viszont haldoklik. Ha az élők sorában szeretnéd még őt látni, felpattansz a legkorábbi repülőre, és iderepülsz New Yorkba.

Kinyomtam a telefont, és gondolkozni kezdtem, nagyon gyorsan. Hétfőn volt egy hete, hogy elhagytam a várost, amely négy évig otthonomul szolgált. Még aznap beszéltem Lia-val, aki azt mondta, hogy otthon van, jól érzi magát, megkapta az utolsó kezelést is, és büszkén újságolta, hogy már copfba lehet kötni a haját. Hiszen tisztán emlékszem, ahogyan a hangja az elmúlt három évivel ellentétben majd’ kicsattant az egészségtől és az örömtől! Az nem lehet, hogy valami rosszra fordult volna így, a finisben, a kislány ettől többet érdemel.

Idegesen kipattantam az ágyból, és a nyolcéves Lia anyukáját, a német Anna-t tárcsáztam fénysebességgel, a vonal végéről azonban egy kellemes női hang közölte velem, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető, amitől kétségbeestem. Innentől egyértelmű volt: a lehető leggyorsabban New Yorkba kellett jutnom.

Körülbelül három óra múlva már a Franz Josef Strauß repülőtér becsekkoló pultjánál várakoztam. Az eltelt idő alatt – amely számomra többnek tűnt, mint három teljes nap – megrendeltem a jegyeimet, az egyik kisebb bőröndömbe összepakoltam pár cuccot, írtam a nővéremnek egy SMS-t, hogy sürgősen New Yorkba kell repülnöm, továbbá megígértem neki, hogy amint lehet felhívom. Na meg persze legalább ötvenszer próbáltam kapcsolatba lépni Anna-val, mindannyiszor sikertelenül. A hívások között egy jelzést is kaptam, mely szerint a Sarah-nak küldött SMS nem továbbítható. Morgolódtam egyet, majd tárcsáztam újra Annat.

- Üdvözlöm kisasszony a Franz Josef Strauß reptéren! – köszöntött a Lufthansa légitársaság egyik képviselője a jegyszedő pultnál. Arcomra műmosolyt erőltetve megköszöntem, majd utazási tikettemet a kezébe nyomtam. Amint leellenőrizte és megfelelő pecséttel ellátta, kellemes utat kívánt, én pedig már rohantam is a repülőre vezető lépcsőbe…

Savin me' I.

Besétáltam a mélybarna bútorokkal berendezett fürdőszobába, majd a zuhanyrózsa alá álltam, pizsamástul, papucsostul. A csaptelep vezérlőkarát előbb jobbra, azután felfele húztam: tizedmásodperceken belül átjárta testemet és ruházatomat a jéghideg víz…

Amint a fogaim vacogása elviselhetetlenné vált, elzártam a vizet, és kiléptem a zuhanyfülkéből. A papucsaim egy-egy csattanással értek talajt, az alvóruhámról ömlő víz pedig körbevette a lábbeli által létrehozott pacát. Ha nem lett volna hányingerem, elkezdek benne csúszkálni, de mivel a gyomrom száznyolcvan fokot írt le, jobbnak láttam a WC fölé hajolni.

- I got a hangover, whoa! I’ve been drinking too much for sure. I got a hangover, whoa! – hallottam, ahogy Bastian az ajtóban állva énekli Taio Cruz örökérvényű slágerét. Nem tudtam eldönteni, hogy a hangja volt nevetségesebb, vagy az angol kiejtése. – Mizu Bella? – kérdezte, mikor közelebb jött hozzám. Kuncogását próbálta leplezni, de hangyafarknyit sem sikerült neki.

Kissé eltávolodtam a vécécsészétől és felnéztem rá. A sminkem foszlányaiból, szemem alatti méteres karikákból és a kócos hajamból könnyedén levághatta, hogy a másnaposságra utaló dallal bizony nem lőtt bakot.

- Jó buli volt este – mondtam mosolyogva, mikor a hasam abbahagyta a morgást. – Valami rettenetesen pocsék löttyel kiütöttem magam, mint állat. – Ekkor számban előjött a tonikos-vodkás-gines szörnyűség íze, ami újra felkavarta az állóvizemet.

- Ha összeszedted magad, gyere ki – javasolta Bastian, amikor látta: jobb magamra hagyni.

Fél óra múlva felálltam a földről, megmostam az arcomat (és ezzel eltávolítottam a sminkmaradékokat is), majd levettem a még mindig nedves ruháimat, helyettük pedig egy fekete törülközőbe csavartam a testemet. Hajamat Sarah egyik fésűjével igyekeztem csomómentesre varázsolni.

- Nocsak, kezdesz hasonlítani egy emberre – nézett rám nevetve Bastian, amikor befejeztem a tisztálkodást, majd átsétáltam a fürdőből a konyhába. Muszáj volt egy fájdalomcsillapítót bevennem. – Gyógyszer a kanalas fiók melletti polcon van – fűzte még hozzá.

Elsétáltam a konyhaszekrényhez, és kerestem egy algopyrint. Sarah migrénes mivoltának köszönhetően a gyógyszerből hegyek tornyosultak elém – kis túlzással. Egy levélről kinyomtam két bogyót, számba dobtam, majd a korábban töltött ásványvízzel leöblítettem.

- Milyen okból ittad le magad a sárga földig, kedvesem? – kérdezte Bastian, amikor letelepedtem mellé az étkezőasztalhoz. Ő éppen egy szalámis szendvics utolsó darabjait tüntette el.

- Azt mondták akkor igyak, amikor jól esik. Úgy hallottam, tegnap 40 milliméternyi zuhi volt – feleltem pókerarccal, az asztalt személve.

- Ilyen helyzetekben a hangod, a hanghordozásod nagyon hasonlít Sarah-éra. 

- Basszus, elviekben a nővérem. Ha már külsőre idegeneknek tűnünk, legalább a viselkedésünkben legyen valami közös – mondtam mosolyogva. Bastian rám hagyta a dolgot, majd felállt az asztaltól és az előszoba felé vette az irányt. Megkérdeztem tőle, hogy hova megy.

- Találkozom a haverokkal – hangzott a felelet. – Estefele Sarah-val vacsorázok. Lenne kedved csatlakozni hozzánk? Egy pizzériába megyünk csak, semmi puccosság.

Elfogadtam az ajánlatot, amit a sógor-jelöltem örömmel vett, majd elköszönt és sietősen távozott. Az ajtó csukódása után tudatosult bennem, hogy teljesen egyedül vagyok az apró lakásukban – amiről senki meg nem mondaná, hogy egy igen sikeres modell és egy, saját szakmájában még nagyobb elismerésnek örvendő focista lakja. Egy lakóparki harmadik emeletes lakás, Münchenre néző kilátással, két hálószobával, egy fürdővel, nappalival, apró kamrával és egy konyhával. A két hálóból eddig az egyik Sarah gardróbja volt, de átmenetileg megkaptam én, hálószoba címén.

A napom további része elég monoton volt: a hatalmas bőröndjeimből kipakoltam az ágyamra a ruhákat, majd a padlótól plafonig érő szekrényből kiszedtem Sarah téli gönceit (júliusban nem sok szüksége van rá, még Münchenben sem), azokat az én bőröndjeimbe tettem, majd a saját ruháimat a nővérem göncei helyére pakoltam. Amikor ezzel elkészültem, előszedtem a laptopom és körülnéztem az interneten. Semmi érdekeset nem találtam, de ahogy lenni szokott, az idő eltelt.

Öt óra magasságában felhívtam a nővéremet: megérdeklődtem tőle, mikor és hol vacsorázunk.

- Emlékszel a Bobby’s pub-ra a Theresienstraße-n? Nem messze van a kedvenc cukrászdámtól. Igazi mediterrán hangulata van, párszor ettünk már ott – jellemezte pár szóval Sarah a helyet.

- Ahol a pincér tavaly rám öntötte a salátám öntetét? – Az emlékre elmosolyodtam, nővérem pedig hangosan felnevetett, majd helyeselt. – Akkor tudom, hol van. Mikorra menjek oda?

- Én most fejeztem be a fotózást, de még át kell öltöznöm, majd átvergődök a városon, mert az Isten háta mögött van a műterem. Bastiannak fél hatot mondtam, de tudja, hogy fél órát rám kell számolni, úgyhogy hat körül találkozunk a pub-ban.

Megköszöntem az információt, majd elköszöntünk egymástól. Gyors fejszámolásba kezdtem, és magamban vázoltam a müncheni tömegközlekedés vonalait – hiába, jobbkormányos autóval, fordított utazáshoz szokva nem sok kedvem volt másnaposan vezetni egy félig-meddig ismeretlen városban.

Miután megállapítottam, hogy az utazás körülbelül fél órát ölel fel, jobbnak láttam elkezdeni készülődni. Nem az a típus voltam, aki két-három órát bíbelődött magával – ellentétben a nővéremmel. Egy egyszerű farmert vettem fel, hozzá piros topot, lábaimra pedig a kedvenc fekete, enyhén emelt sarkú sarumat húztam. Barna hajam egy részét hátul felcsatoltam, de hagytam tincseket vállaimra omlani is. Sminkként csupán alapozót és enyhén piros szájfényt tettem fel. Tükörbe nézve megállapítottam: hozott anyagból dolgozva nem is annyira rossz a végeredmény.

Hat óra tizenkettőkor szálltam le a buszról, a Theresienstraße-val szemben. Nem én késtem, hanem a sok keréken gördülő tragacs; köszönhetően a sofőrnek – hiába, kezdő volt a lelkem.

Amint talajt ért a lábam, fürge léptekkel elloholtam az utca közepéig, majd emlékeimet felélesztve megláttam a Bobby’s pub-ot. Semmivel és senkivel nem törődve berongyoltam a tágra nyitott ajtón, majd megcsapott a sörszag, pizzák illatával keveredve. Ettől kicsit elkábulva néztem körbe a helyiségben, a nővéremet és párját keresve. Elég feltűnő egyéniségek, így nem okozott gondot őket meglátni a legeldugottabb asztalnál sem.

Közeledve a párosukhoz megláttam, hogy a duó valójában trió: nekem háttal ugyanis egy szőke hajú, széles vállú srác ült, akivel élénk társalgást folytattak. Ezt abból szűrtem le, hogy csak akkor vettek észre, amikor már szinte a fiú nyakában álltam.

- Na végre, Bells! – sóhajtotta Sarah, majd felállt és átölelt. – Azt hittem elraboltak, vagy valami ilyesmi. Egyébiránt üdv Münchenben! – Kissé eltávolodva még hozzáfűzte, hogy hallotta, jól sikerült a bemutatkozó estém.

- A késésért a buszsofőrt tegyétek felelőssé – szabadkoztam. Az általam álompárnak nevezett Sarah-Bastian duó értetlenül nézett rám. – Nem képzelitek, hogy másnaposan, fordított közlekedés után vezetni fogok.

A nővérem arcára elégedettség ült ki: ez volt az első jele annak, hogy már nem vagyok olyan felelőtlen kis hülye, mint voltam. A jelenetet az addig ismeretlen srác köhintése zavarta meg. Sarah elnézést kért, majd bemutatott minket egymásnak.

A srác felállt. Velem egykorú, bőven 190 centit nyaldosó, széles vállú, izmos férfikezdemény tornyosult elém. Hiába voltam én is százhetven fölött, bőven kisebbségi érzésem volt.

- Holger Badstuber – nyújtotta felém jobbját. Hatalmas kék szemekkel és apró mosollyal nézett felém.

- Isabell Brandner – feleltem elfogadva kéznyújtását. 

- Csak nagyvonalakban mondanám: Holgi a csapattársam, Bella pedig Sarah húga – szólalt meg Bastian, miután helyet foglaltam Holger mellett. – A többit később lerendezhetitek akár egymás közt is, de rendeljünk már, mert hamarosan kilyukad a gyomrom.

- Kár lenne érte – feleltem az orrom alatt motyogva, de az „új ismerősöm” meghallotta, és elmosolyodott rajta.

Bastian felemelte a kezét, ezzel jelezve a pincérnek, hogy rendelnénk. A két fiú egy-egy négy évszak pizzát nézett ki magának fejenként egy sörrel kísérve, míg Sarah valami egyszerű salátát rendelt ásványvízzel – fotózásra hivatkozva. Én a fiúk példáját követtem, a módosítás annyi volt, hogy nem 32 centiméter átmérőjűt, hanem 25-ös pizzát rendeltem magamnak.

 Tíz perc múlva – amikor a korsó sörnek már csak a fele volt meg – letették elénk a rendelt ételt. Volt ugyan kés és villa, de egyöntetűen az ősemberekére hajazó módszerrel láttunk neki: kézzel-lábbal. Bastian és Holger versenyeztek is; utóbbi nyert, sógorjelöltem elmondása szerint azért, mert hagyta magát legyőzni a kisebbnek.

- Kárpótlásul én fizetem a vacsorát – mondta Holger nevetve.

Egy emberként hőköltünk fel mindhárman. Magától értetődőnek vettem, hogy én állom a csekket, ahogy Bastian és Sarah is úgy vélekedett, hogy ők fizetnek. A véget nem érő érveléselkezdését megakadályozva Bastian azt javasolta, hogy osszuk négy részre az összeget, mindenki kifizeti saját magának. Holger először vonakodott ettől – mondván nehogy már Sarah és én is saját magamnak fizessek - , de végül belátta: ebből a helyzetből csak így lehet kijutni.

- Most hova tovább? – kérdeztem, miután minden pénzügyi dolgot elsimítottunk.

- Sörözzünk! – javasolta egyszerre a két srác.

- Hogy én ezen miért nem lepődök meg… Tudtam, hogy a közös kajálásunkhoz meghívod Holgit is, akkor pedig egyértelmű, mi a következő program – mondta lemondóan Sarah.

- Jaj drágám – karolta át Bastian a nővéremet – tudod, hogy az EB-t valahogy ki kell hevernünk.

Sarah jelezte, hogy nagyon jól ismeri a dörgést, ne is pazaroljunk erre több szót, inkább menjünk az autója felé – tekintve, hogy négyünk közül az ő szervezetében nem volt egyedül alkohol, ez volt az egyetlen járható út, és különben is, reggel tett be egy rekesz sört az italhűtőbe. Okos nő.

Üdv! :)

Helló! :) 

Aki számára ismeretlen a nevem, annak csak annyit mondanék: semmi jóra ne számítson. :) :D 

Akinek nem, annak... Gondolkoztam azon, hogy besűrítsem-e a másik blogra ezt a történetet, de az konkrétan teljesen az F1 köré épül, ez pedig egyáltalán nem, így végül is úgy döntöttem, hogy kettészedem őket. Ezért jött létre a blog (ezzel a csodálatos fejléccel! Timi, ezúton is köszi!). :) 

Bevezetőt nem írtam, úgyhogy elöljáróban annyit, hogy a német válogatott, illetve a Bayern München köré fog rendeződni a történet. :) Kiemelt szerepe lesz legifjabb "szerelmemnek", Holger Badstuber-nek, de többen is fel fognak tűnni a színen. :)

Még egy megjegyzés: jellemzően egy-egy zeneszám alapján választom ki a történet(ek) címét. A választás most nagy kedvencemre, Nickelback-re esett, céltudatosan az ő számaik közt kutattam, mígnem rátaláltam a tökéletesre a Savin' me "személyében". Magyarul annyit tesz, hogy Ments meg!, de mivel ez roppant hülyén hangzik, nem fogom erőltetni a dolgot. :) Aki esetleg nem ismerné, itt közelebbi kapcsolatba kerülhet vele: http://www.youtube.com/watch?v=_JQiEs32SqQ. :) Nyilvánvalóan van köze a zeneszám tartalmának a történethez. :)