Savin' me II.

Először is: elnézést, amiért eltűntem... A Google-fiók (óh, a drága!) sztrájkot hirdetett ellenem. A vicc az, hogy nem önszántából, de nem baj, megoldottam! :D
Hoztam a másodikat. :)

„Hazaérve” nem tudtam eldönteni, hogy a másnaposságtól, a kajától vagy Sarah vezetési stílusától van hányingerem. Sokkal rosszabbul vezet, mint ahogy az emlékeimben élt. Amikor egy veszélyes manőver után szólni akartam, Holger combomra tette a kezét, és ajkairól a mosolyt „leharapva” fejével jelezte, hogy nem kellene. Nyilvánvalóan többször ült már olyan autóban, melyet a nővérem vezetett, mint én, és tudta: többet árt, mint használ, ha beleszólok.

A lakásba felérve ledobtam a szandálomat a földre és papucsra cseréltem, miközben Bastian három üveg Heinekennel egyensúlyozott egy tálcán.

- Kis túlzással azt is elfelejtettem, hogy ez ilyen finom – mondtam nevetve, amikor már mindhárman a nappaliban ültünk és az árpanedűt szürcsölgettük

- Miért, milyen Isten háta mögötti helyen éltél te, ahol nem volt sör? – kérdezte Holger megütközve a dolgon.

- USA, New York. Hihetetlen, de igaz: a négy éves egyetemi képzésem alatt nem találkoztam olyan pub-bal, ami kínált volna normális sört.

- És mit tanultál odaát, Isabell? – érdeklődött továbbra is Holger.

- Gyilkolást – feleltem végtelen nyugalommal. Mellettem a srác értetlen fejet vágott, így gyorsan hozzátettem: - Azokat ölöm meg, akik Isabellnek hívnak. Isa, Bella, Bells, Bell, vagy amit szeretnél, csak a teljes nevemet ne mondd ki. Akkor használják csak, ha idegesek rám – magyaráztam, mire Holger elmosolyodott.

- Tulajdonképpen orvos – tette hozzá Bastian- , annak pedig szerves része a gyilkolás.

Erre felnevettünk, Sarah-val kiegészülve mind a négyen.

Két pajzán vicc között rápillantottam a telefonomra, és meglepődve vettem észre, hogy már régen elmúlt hajnali kettő. Legvadabb becsléseim alapján is maximum éjfélt tippeltem volna.

- Azt hiszem, én most elsétálok haza – mondta Holger, amikor meglátta a telefonomon az órát. – Szegény Sarah nem tud tőlünk aludni.

A nővérem egy nagyon fontos fotózásra hivatkozva már jóval korábban lelépett tőlünk. Azt mondta búcsúzóul, hogy nyugodtan vigadjunk, érezzük jól magunkat.

- Miatta egy percig se aggódj! – javasoltam nevetve a fiatalabb szőke srácnak. – Ha alszik, mellette kitörhetne a harmadik világháború. Sőt, ha a horkolását nézzük... Nos, nem is kellene sok ahhoz, hogy ő maga indítsa el azt!

- Ez így igaz! – helyeselt Bastian is. Ha valaki, akkor ő tudhatja még rajtam kívül, milyen Sarah-val aludni.

- Akkor sem szeretnék visszaélni a vendégszeretetetekkel – felelte őszintén Holger, miközben már a cuccait szedegette össze. – Különben is, még egy sör, és befekszek Bella mellé, mert nem lesz erőm hazamenni – tette hozzá nevetve.

- Ha nem horkolsz és nem vagy alapfokú karatés éjszaka, én nem ellenkezek – feleltem könnyedén. Annyi emberrel aludtam már együtt; eggyel több vagy kevesebb, teljesen mindegy.

A srác kizárt dolognak titulálta, majd körbenézett a nappalin: egy halom sörösüvegen kívül nem hagy-e itt valamit. Mivel mindene megvolt, tőlem két puszival, Bastiantól egy életerős kézszorítással búcsúzott.

Basi – ahogy néhanapján emlegetem a sógoromat – Holger távozása után rögtön elfoglalta a fürdőt, így amíg nem végzett, a sörös palackokat pakoltam a konyhába, majd miután Bastian végzett, én is elkezdtem tisztálkodni. Fél óra múlva már a pizsamaként funkcionáló New York-os pólómat húztam magamra, amikor is egy papírlap hullott a földre, alatta pedig egy tízeurós kacsintott rám. Egyértelmű volt, hogy valaki a korábban kikészített alvóruhámra tette az üzenetet a pénzzel, ezért gyorsan lehajoltam a cetliért. Azon igen férfias írással ennyi állt:

„Nem képzelhetted, hogy hagyom kifizetni a részedet… Holger”.

Elmosolyodtam, és ezzel együtt elhatároztam, hogy a legközelebbi találkozásunkkor valahogyan visszajuttatom neki. Ha kell, tíz üveg sör formájában…

Aznap, vagyis tulajdonképpen másnap, biztos, ami biztos alapon: kedden a telefonom megállás nélkül csörgött. Behunyt szemmel a hang irányába tapogatóztam, majd amikor a kezem ügyébe keveredett az IPhone, emlékeimre hagyatkozva megérintettem a hívásfogadást jelző zöld telefont, majd igen kásás hangon hallóztam egyet. Azt mindenki megérti, legyen angol vagy német.

- Jó reggelt, Hamupipőke! – köszöntött egy túlságosan ismerős hang a vonal túlsó végéről. Amint felismertem, hogy a tulajdonosa Alex, idegesen felpattantam az ágyban és relfexszerűen a torkomra nyomtam bal kezemet.

- Miben segíthetek? – kérdeztem a tőlem telhető leghidegebb hangsúllyal.

- Nekem semmiben – nevetett gúnyosan. – A kis pártfogoltad viszont haldoklik. Ha az élők sorában szeretnéd még őt látni, felpattansz a legkorábbi repülőre, és iderepülsz New Yorkba.

Kinyomtam a telefont, és gondolkozni kezdtem, nagyon gyorsan. Hétfőn volt egy hete, hogy elhagytam a várost, amely négy évig otthonomul szolgált. Még aznap beszéltem Lia-val, aki azt mondta, hogy otthon van, jól érzi magát, megkapta az utolsó kezelést is, és büszkén újságolta, hogy már copfba lehet kötni a haját. Hiszen tisztán emlékszem, ahogyan a hangja az elmúlt három évivel ellentétben majd’ kicsattant az egészségtől és az örömtől! Az nem lehet, hogy valami rosszra fordult volna így, a finisben, a kislány ettől többet érdemel.

Idegesen kipattantam az ágyból, és a nyolcéves Lia anyukáját, a német Anna-t tárcsáztam fénysebességgel, a vonal végéről azonban egy kellemes női hang közölte velem, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető, amitől kétségbeestem. Innentől egyértelmű volt: a lehető leggyorsabban New Yorkba kellett jutnom.

Körülbelül három óra múlva már a Franz Josef Strauß repülőtér becsekkoló pultjánál várakoztam. Az eltelt idő alatt – amely számomra többnek tűnt, mint három teljes nap – megrendeltem a jegyeimet, az egyik kisebb bőröndömbe összepakoltam pár cuccot, írtam a nővéremnek egy SMS-t, hogy sürgősen New Yorkba kell repülnöm, továbbá megígértem neki, hogy amint lehet felhívom. Na meg persze legalább ötvenszer próbáltam kapcsolatba lépni Anna-val, mindannyiszor sikertelenül. A hívások között egy jelzést is kaptam, mely szerint a Sarah-nak küldött SMS nem továbbítható. Morgolódtam egyet, majd tárcsáztam újra Annat.

- Üdvözlöm kisasszony a Franz Josef Strauß reptéren! – köszöntött a Lufthansa légitársaság egyik képviselője a jegyszedő pultnál. Arcomra műmosolyt erőltetve megköszöntem, majd utazási tikettemet a kezébe nyomtam. Amint leellenőrizte és megfelelő pecséttel ellátta, kellemes utat kívánt, én pedig már rohantam is a repülőre vezető lépcsőbe…