Savin me' I.

Besétáltam a mélybarna bútorokkal berendezett fürdőszobába, majd a zuhanyrózsa alá álltam, pizsamástul, papucsostul. A csaptelep vezérlőkarát előbb jobbra, azután felfele húztam: tizedmásodperceken belül átjárta testemet és ruházatomat a jéghideg víz…

Amint a fogaim vacogása elviselhetetlenné vált, elzártam a vizet, és kiléptem a zuhanyfülkéből. A papucsaim egy-egy csattanással értek talajt, az alvóruhámról ömlő víz pedig körbevette a lábbeli által létrehozott pacát. Ha nem lett volna hányingerem, elkezdek benne csúszkálni, de mivel a gyomrom száznyolcvan fokot írt le, jobbnak láttam a WC fölé hajolni.

- I got a hangover, whoa! I’ve been drinking too much for sure. I got a hangover, whoa! – hallottam, ahogy Bastian az ajtóban állva énekli Taio Cruz örökérvényű slágerét. Nem tudtam eldönteni, hogy a hangja volt nevetségesebb, vagy az angol kiejtése. – Mizu Bella? – kérdezte, mikor közelebb jött hozzám. Kuncogását próbálta leplezni, de hangyafarknyit sem sikerült neki.

Kissé eltávolodtam a vécécsészétől és felnéztem rá. A sminkem foszlányaiból, szemem alatti méteres karikákból és a kócos hajamból könnyedén levághatta, hogy a másnaposságra utaló dallal bizony nem lőtt bakot.

- Jó buli volt este – mondtam mosolyogva, mikor a hasam abbahagyta a morgást. – Valami rettenetesen pocsék löttyel kiütöttem magam, mint állat. – Ekkor számban előjött a tonikos-vodkás-gines szörnyűség íze, ami újra felkavarta az állóvizemet.

- Ha összeszedted magad, gyere ki – javasolta Bastian, amikor látta: jobb magamra hagyni.

Fél óra múlva felálltam a földről, megmostam az arcomat (és ezzel eltávolítottam a sminkmaradékokat is), majd levettem a még mindig nedves ruháimat, helyettük pedig egy fekete törülközőbe csavartam a testemet. Hajamat Sarah egyik fésűjével igyekeztem csomómentesre varázsolni.

- Nocsak, kezdesz hasonlítani egy emberre – nézett rám nevetve Bastian, amikor befejeztem a tisztálkodást, majd átsétáltam a fürdőből a konyhába. Muszáj volt egy fájdalomcsillapítót bevennem. – Gyógyszer a kanalas fiók melletti polcon van – fűzte még hozzá.

Elsétáltam a konyhaszekrényhez, és kerestem egy algopyrint. Sarah migrénes mivoltának köszönhetően a gyógyszerből hegyek tornyosultak elém – kis túlzással. Egy levélről kinyomtam két bogyót, számba dobtam, majd a korábban töltött ásványvízzel leöblítettem.

- Milyen okból ittad le magad a sárga földig, kedvesem? – kérdezte Bastian, amikor letelepedtem mellé az étkezőasztalhoz. Ő éppen egy szalámis szendvics utolsó darabjait tüntette el.

- Azt mondták akkor igyak, amikor jól esik. Úgy hallottam, tegnap 40 milliméternyi zuhi volt – feleltem pókerarccal, az asztalt személve.

- Ilyen helyzetekben a hangod, a hanghordozásod nagyon hasonlít Sarah-éra. 

- Basszus, elviekben a nővérem. Ha már külsőre idegeneknek tűnünk, legalább a viselkedésünkben legyen valami közös – mondtam mosolyogva. Bastian rám hagyta a dolgot, majd felállt az asztaltól és az előszoba felé vette az irányt. Megkérdeztem tőle, hogy hova megy.

- Találkozom a haverokkal – hangzott a felelet. – Estefele Sarah-val vacsorázok. Lenne kedved csatlakozni hozzánk? Egy pizzériába megyünk csak, semmi puccosság.

Elfogadtam az ajánlatot, amit a sógor-jelöltem örömmel vett, majd elköszönt és sietősen távozott. Az ajtó csukódása után tudatosult bennem, hogy teljesen egyedül vagyok az apró lakásukban – amiről senki meg nem mondaná, hogy egy igen sikeres modell és egy, saját szakmájában még nagyobb elismerésnek örvendő focista lakja. Egy lakóparki harmadik emeletes lakás, Münchenre néző kilátással, két hálószobával, egy fürdővel, nappalival, apró kamrával és egy konyhával. A két hálóból eddig az egyik Sarah gardróbja volt, de átmenetileg megkaptam én, hálószoba címén.

A napom további része elég monoton volt: a hatalmas bőröndjeimből kipakoltam az ágyamra a ruhákat, majd a padlótól plafonig érő szekrényből kiszedtem Sarah téli gönceit (júliusban nem sok szüksége van rá, még Münchenben sem), azokat az én bőröndjeimbe tettem, majd a saját ruháimat a nővérem göncei helyére pakoltam. Amikor ezzel elkészültem, előszedtem a laptopom és körülnéztem az interneten. Semmi érdekeset nem találtam, de ahogy lenni szokott, az idő eltelt.

Öt óra magasságában felhívtam a nővéremet: megérdeklődtem tőle, mikor és hol vacsorázunk.

- Emlékszel a Bobby’s pub-ra a Theresienstraße-n? Nem messze van a kedvenc cukrászdámtól. Igazi mediterrán hangulata van, párszor ettünk már ott – jellemezte pár szóval Sarah a helyet.

- Ahol a pincér tavaly rám öntötte a salátám öntetét? – Az emlékre elmosolyodtam, nővérem pedig hangosan felnevetett, majd helyeselt. – Akkor tudom, hol van. Mikorra menjek oda?

- Én most fejeztem be a fotózást, de még át kell öltöznöm, majd átvergődök a városon, mert az Isten háta mögött van a műterem. Bastiannak fél hatot mondtam, de tudja, hogy fél órát rám kell számolni, úgyhogy hat körül találkozunk a pub-ban.

Megköszöntem az információt, majd elköszöntünk egymástól. Gyors fejszámolásba kezdtem, és magamban vázoltam a müncheni tömegközlekedés vonalait – hiába, jobbkormányos autóval, fordított utazáshoz szokva nem sok kedvem volt másnaposan vezetni egy félig-meddig ismeretlen városban.

Miután megállapítottam, hogy az utazás körülbelül fél órát ölel fel, jobbnak láttam elkezdeni készülődni. Nem az a típus voltam, aki két-három órát bíbelődött magával – ellentétben a nővéremmel. Egy egyszerű farmert vettem fel, hozzá piros topot, lábaimra pedig a kedvenc fekete, enyhén emelt sarkú sarumat húztam. Barna hajam egy részét hátul felcsatoltam, de hagytam tincseket vállaimra omlani is. Sminkként csupán alapozót és enyhén piros szájfényt tettem fel. Tükörbe nézve megállapítottam: hozott anyagból dolgozva nem is annyira rossz a végeredmény.

Hat óra tizenkettőkor szálltam le a buszról, a Theresienstraße-val szemben. Nem én késtem, hanem a sok keréken gördülő tragacs; köszönhetően a sofőrnek – hiába, kezdő volt a lelkem.

Amint talajt ért a lábam, fürge léptekkel elloholtam az utca közepéig, majd emlékeimet felélesztve megláttam a Bobby’s pub-ot. Semmivel és senkivel nem törődve berongyoltam a tágra nyitott ajtón, majd megcsapott a sörszag, pizzák illatával keveredve. Ettől kicsit elkábulva néztem körbe a helyiségben, a nővéremet és párját keresve. Elég feltűnő egyéniségek, így nem okozott gondot őket meglátni a legeldugottabb asztalnál sem.

Közeledve a párosukhoz megláttam, hogy a duó valójában trió: nekem háttal ugyanis egy szőke hajú, széles vállú srác ült, akivel élénk társalgást folytattak. Ezt abból szűrtem le, hogy csak akkor vettek észre, amikor már szinte a fiú nyakában álltam.

- Na végre, Bells! – sóhajtotta Sarah, majd felállt és átölelt. – Azt hittem elraboltak, vagy valami ilyesmi. Egyébiránt üdv Münchenben! – Kissé eltávolodva még hozzáfűzte, hogy hallotta, jól sikerült a bemutatkozó estém.

- A késésért a buszsofőrt tegyétek felelőssé – szabadkoztam. Az általam álompárnak nevezett Sarah-Bastian duó értetlenül nézett rám. – Nem képzelitek, hogy másnaposan, fordított közlekedés után vezetni fogok.

A nővérem arcára elégedettség ült ki: ez volt az első jele annak, hogy már nem vagyok olyan felelőtlen kis hülye, mint voltam. A jelenetet az addig ismeretlen srác köhintése zavarta meg. Sarah elnézést kért, majd bemutatott minket egymásnak.

A srác felállt. Velem egykorú, bőven 190 centit nyaldosó, széles vállú, izmos férfikezdemény tornyosult elém. Hiába voltam én is százhetven fölött, bőven kisebbségi érzésem volt.

- Holger Badstuber – nyújtotta felém jobbját. Hatalmas kék szemekkel és apró mosollyal nézett felém.

- Isabell Brandner – feleltem elfogadva kéznyújtását. 

- Csak nagyvonalakban mondanám: Holgi a csapattársam, Bella pedig Sarah húga – szólalt meg Bastian, miután helyet foglaltam Holger mellett. – A többit később lerendezhetitek akár egymás közt is, de rendeljünk már, mert hamarosan kilyukad a gyomrom.

- Kár lenne érte – feleltem az orrom alatt motyogva, de az „új ismerősöm” meghallotta, és elmosolyodott rajta.

Bastian felemelte a kezét, ezzel jelezve a pincérnek, hogy rendelnénk. A két fiú egy-egy négy évszak pizzát nézett ki magának fejenként egy sörrel kísérve, míg Sarah valami egyszerű salátát rendelt ásványvízzel – fotózásra hivatkozva. Én a fiúk példáját követtem, a módosítás annyi volt, hogy nem 32 centiméter átmérőjűt, hanem 25-ös pizzát rendeltem magamnak.

 Tíz perc múlva – amikor a korsó sörnek már csak a fele volt meg – letették elénk a rendelt ételt. Volt ugyan kés és villa, de egyöntetűen az ősemberekére hajazó módszerrel láttunk neki: kézzel-lábbal. Bastian és Holger versenyeztek is; utóbbi nyert, sógorjelöltem elmondása szerint azért, mert hagyta magát legyőzni a kisebbnek.

- Kárpótlásul én fizetem a vacsorát – mondta Holger nevetve.

Egy emberként hőköltünk fel mindhárman. Magától értetődőnek vettem, hogy én állom a csekket, ahogy Bastian és Sarah is úgy vélekedett, hogy ők fizetnek. A véget nem érő érveléselkezdését megakadályozva Bastian azt javasolta, hogy osszuk négy részre az összeget, mindenki kifizeti saját magának. Holger először vonakodott ettől – mondván nehogy már Sarah és én is saját magamnak fizessek - , de végül belátta: ebből a helyzetből csak így lehet kijutni.

- Most hova tovább? – kérdeztem, miután minden pénzügyi dolgot elsimítottunk.

- Sörözzünk! – javasolta egyszerre a két srác.

- Hogy én ezen miért nem lepődök meg… Tudtam, hogy a közös kajálásunkhoz meghívod Holgit is, akkor pedig egyértelmű, mi a következő program – mondta lemondóan Sarah.

- Jaj drágám – karolta át Bastian a nővéremet – tudod, hogy az EB-t valahogy ki kell hevernünk.

Sarah jelezte, hogy nagyon jól ismeri a dörgést, ne is pazaroljunk erre több szót, inkább menjünk az autója felé – tekintve, hogy négyünk közül az ő szervezetében nem volt egyedül alkohol, ez volt az egyetlen járható út, és különben is, reggel tett be egy rekesz sört az italhűtőbe. Okos nő.